Könyveim

Morvay Kendra 

SORSLAPOK
 

Az ezoterikus gondolkodású emberek úgy vélik, hogy cselekedeteinket, látszólag tetszőleges választásainkat egy felettünk álló spirituális erő irányítja. A tarot nem más, mint egy eszköz, melyen keresztül a kártyát használó személy –a jós- a megérzésein keresztül a színes, képes kártyalapok által kapcsolatot bír teremteni tudatalattija segítségével evvel a felettünk álló erővel. A jós e tevékenysége közben olyan lelki szinten áll, mellyel képes bepillantani a múltba, a jelenbe és a jövőbe.

Egy olyan jövőképet képes meglátni, melyben nem az eleve elrendelt található, hanem a választások lehetősége és annak kimenetele, eredménye.

A tarot mindazoknak ajánlom, akik valami ok miatt elakadtak az életükben, elvesztették azt a vezérlő fonalat, mely eddig segített abban, hogy a sorsuk útját járják. Akiknek szükségük van egy elfogulatlan és kíméletlenül őszinte felismertetésre, hogy mi az a lehetőség, amivel a kérdező megismeri, megtanulja az életét, amivel jobbá és teljesebbé teheti a saját sorsát. Akik felteszik a kérdést maguknak, hogy mit kell tenniük annak érdekében, hogy megvalósíthassák a terveiket. Akiket érdekel, hogy mi a sorsfeladatunk. Akiknek szükségük van tanácsra, útmutatásra, akiket érdekel, hogy a sorsunk egy eseményláncolatának mi lesz a kimenetele.
A Sorslapok című könyv praktikus útmutató a kártya használatához. Tartalmazza a lapok leírását, és ismerteti a kirakásokat is.

Morvay Kendra 

SORSJELEK

"Ennek a női retikülbe illő könyvnek a fő témakörét - a párkapcsolati sorselemzést - nem valamifajta szerelmi, csábító trükköket tartalmazó tankönyvnek szánom. Sokkal inkább próbálom a magam humoros módján górcső alá venni a férfi és nő kapcsolatát. " Etalont sajnos nem tudok senki éjjeliszekrényére helyezni. Mégis remélhetőleg élvezni fogod, hogy velem tartasz egy kis párkapcsolat- és sorsjelboncolgató szellemi utazáson.

A könyv első része mindazok számára lesz érdekes, akiket foglalkoztatnak az alábbi kérdések: Miért a férfi a vadász? Mit vár a férfi a nőtől? Mit vár a nő a férfitól? Meg kell-e felelnünk kölcsönösen egymásnak? Meddig lehetünk toleránsak? Mikor érezzük, hogy megcsalatva, becsapva vagyunk? Mi a szingliség? Csábítás és hódítás? Miért "félnek" a férfiak a szép és okos nőktől? Miért jó nőnek lenni?
A könyv második része a sorsjelek témakörét járja körül. Ebben a részben olyan megtörtént esetekről írok, melyek bárkivel előfordulhatnak."

(Morvay Kendra)

Morvay Kendra

rejtett sorsok

Mi és a hatodik érzék

Morvay Kendra,

Kornétás Kiadó 2003

Bõvített kiadás

ISBN: 963 9353 25 6

Kornétás Kiadó

A kiadásért felel:

Pusztay Sándor ügyvezetõ igazgató

Mûszaki szerkesztõ:

Kovács László

Nyomta: Kaposvári Nyomda Kft.

Felelõs vezetõ:

Pogány Zoltán ügyvezetõ igazgató

Elõszó

Közel harmincöt éve foglalkozom jövendõmondással. Sok barátom és ismerõsöm biztatására álltam neki e könyv megírásának.

Harminckilenc éves vagyok. Mégis nehéz olyan dolgokról írnom, amelyekrõl úgy gondolom, hogy képtelenség elmagyarázni. Néha én magam sem értem…

A halak jegyében születtem, mely alapvetõen már sokat elárul rólam. A halak a legintuitívabb jegy, e zodiákus szülöttei különösen erõs megérzõ képességekkel rendelkeznek.

Hogy pusztán a csillagok állása befolyásolta-e életemet, vagy az õseimtõl – különösen anyai ágról – örökölt genetikai erõk törtek elõ a lelkem legmélyebb bugyraiból, erre nem tudok egyértelmû választ adni. Családunkban ugyanis nem én voltam az egyetlen, aki jóslással foglalkozott. Anyai szépnagymamám – Ilona – az Osztrák-Magyar Monarchia megalakulását megelõzõ években már a kor egyik legnépszerûbb jósnõje volt. A társaságában lévõ hölgyeknek kártyát vetett, megfejtette álmaikat. Híre Erzsébet királyné – Sissy – füléhez is eljutott, titokban felkereste, hogy egy különös álmát mesélje el neki.

„Fogakkal álmodtam, melyek gyönyörû hófehér fénnyel ragyogtak. De kettõ éjfekete volt és állandóan kihullottak a számból. Próbáltam viszszaerõltetni a fekete fogakat az állkapcsomba, de nem sikerült. Éreztem, hogy ezek nem egészséges részei a testemnek, mégsem akartam õket elveszíteni. Szörnyen erõlködtem, de mindig-mindig kihullottak, egyenesen a markomba. Az álmom rendkívül kimerített, mert arra ébredtem, hogy sírok.”

Ilona megfejtette a királyné álmát:

A hófehér fogak a megszületendõ gyermekeit szimbolizálják, akik sok örömet hoznak majd az életébe. De kettõ bánatot és gyászt jelképez.

A történet a családunkban legendaként maradt fent, amelyet apáról fiúra, anyáról leányra hagyományozva meséltek esténként.

Az álom értelmét és a jóslat beteljesülését a történelem igazolta.

A velem kapcsolatos elsõ furcsa esemény éppen karácsony tájékára esett.

Anyám nõvérét és sógorát – Júliát és Sándort – vártuk. Még három éves sem voltam, amikor anyám szoknyája körül sertepertélve a konyhában egyszer csak így szóltam hozzá:

– Mama! Nem jön Júlia néni, mert Sándor bácsi betegen a kórházban fekszik.

Anyám szeme elkerekedett, majd finoman megdorgált.

– Ne mondd! És honnan veszed ezt? Apád már ki is ment eléjük az állomásra. Inkább menj az ebédlõbe és tedd az asztalra ezt a két gyertyatartót.

Szinte végszóra érkezett meg apám, természetesen a várva-várt vendégek nélkül.

– Hát Júlia és Sándor? – tárta szét csodálkozva kezét a mama.

– Nem tudom. Már mindenki leszállt a vonatról, többször is körbenéztem az állomáson, de semmi. Késõbbi vonat pedig már nem jön – jelentette ki apám.

Mindketten értetlenkedtek, aztán aggódni kezdtek, csak nem történt valami baj?

Akkoriban még telefonunk sem volt, így teljes bizonytalanságban töltöttük a szentestét. Másnap a szomszéd belgyógyász becsöngetett hozzánk.

– Pitike! – szólt anyámhoz. – Üzenetet küldött a nõvére, hogy sajnos nem jöhetnek az ünnepek alatt magukhoz, mert a férje gyomorvérzéssel a debreceni klinikán fekszik.

– A lányunk is ezt mondta… – ingatta hitetlenkedve a fejét anyám.

Megbeszélték apámmal a dolgot és abban maradtak, hogy túl élénk a fantáziám…

A következõ eset 1965 nyarán történt.

Anyám a munkájából megérkezve feltette a szokásos a kérdést: hogy telt a napom.

– Editkével játszottam – kezdtem. – Sokat homokoztunk, még várat is építettünk – mondtam büszkén.

Csak az a baj, hogy Editke valami mérges gombát evett és most kórházban van. Anyukája ott ül az ágya szélén és nagyon sír. Lehet, hogy Editke meg fog halni? – aggodalmaskodtam.

Anyám azonnal átment Editke mamájához, aki a barátnõje volt.

Kiderült, hogy Editke éppen békésen szundikált és persze kutya baja sincs. Anyu rettentõen összeszidott, hogy így ráijesztettem. Apámmal este közösen jól megdorgáltak, hogy milyen rossz vagyok…

Ám alig telt el két hét, és a látomásom sajnos beteljesült. Editke valóban mérges gombát – gyilkos galócát – evett és élet-halál között lebegett két napon keresztül. Nagyon nehezen tudták csak megmenteni az életét. Édesanyja el nem mozdult egy pillanatra sem a kórházi ágya mellõl…

Az eset után a szüleim elgondolkodtak.

Apám mûvelt, intelligens emberként rájött, hogy itt valami szokatlan történik. Alaposan kifaggatott az élményeimrõl.

– Honnan tudtad, hogy valami baj fog történni? – kérdezett.

– Nem tudtam. Egészen egyszerûen csak láttam – feleltem.

– Hogyhogy láttad?

– Nem úgy, ahogy téged, de láttam Editkét a kórházban és az anyukáját is mellette.

– De mégis… milyen volt ez a „kép”?

– Nem olyan élénkek voltak a színek, mint például most.

– És honnan tudtad, hogy ez pont Editke?

– Nem láttam bizonyosan az egészet, de mégis tudtam, hogy ez õ és mindez vele történik.

Amikor ez történt, egyébként négy éves voltam és így visszaemlékezve erre az eseményre akkor magam sem értettem, hogy mi és hogy is volt ez az egész valójában.

Most már meg tudom magyarázni, legalábbis van egy feltevésem, amelyet most sem tudok biztosan, csak egész egyszerûen ezt is „érzem”, mint annyi mást az életben, hogy így van.

Gyerekkoromban nem tudtam követni az idõvel kapcsolatos eseményeket. Számomra az idõ pusztán azt jelentette, hogy valamilyen esemény bekövetkeztéig, ami engem erõsen foglalkoztatott, (például Júlia mikor érkezik végre hozzánk) még hány éjszakát kell aludnom. Magát az éjszakát sem bírtam valóságosan regisztrálni, csak az idõ múlásának fogalmát ezzel tudtam összekapcsolni. Akkoriban fogalmam sem volt arról, hogy van tér és idõ és óra, melylyel mindez mérhetõ. A látomásaimat sem tudtam elhelyezni térben és idõben. Nekem mindez valószerû volt. Így, ha kérdeztek, hogy például hogy telt a napom, mivel nem tudtam különbséget tenni a valóságos idõ és a látnoki idõm között, számomra természetes dolog volt, hogy Editkével kapcsolatos látásomat is úgy mondtam el, mintha az már megtörtént volna. Mindettõl kislánykoromban elég sokat szenvedtem, ráadásul gyakran igazságtalannak éreztem – joggal – a környezetem reakcióit. Ahogy folyamatosan elkezdtem beszélni, már olyan történeteket vetítettem elõ, amelyek késõbb bekövetkeztek. A döbbenetes a szüleim számára az volt, hogy apró részletekig leírtam bizonyos események körülményeit.

Az elsõ ilyen részletes leírásom ötéves koromban történt. Anyám szokásos kérdésére azt válaszoltam, hogy a napon jól telt, de sajnos Vera néni (szintén szomszéd) szörnyen szomorú, mert Gábor bácsi (a férje) elutazott egy szõke hölggyel.

– Milyen szõke hölggyel?

– Jött egy szõke néni egy sárga autóval, és Gábor bácsi elment vele. Vera néni összetépte a menyasszonyi fátylát is és csak sír, sír. Ráadásul a néni vezette az autót. (Számomra az eseményben ez az egyik legizgalmasabb részlet volt, mert a hatvanas évek közepén nem volt jellemzõ, hogy a nõk autót vezettek!)

– A néni piros ruhát és fehér csizmát viselt.

Az általam elmondott eseményre most már tudatosan kezdtek el figyelni a szüleim. Diszkréten ellenõrizték, amit állítottam, de nem szidtak össze, amiért láthatóan Vera és Gábor között semmi jelét nem tapasztalták a szakításnak. Akkoriban még senki sem gyanította, hogy a szomszéd férfinak szeretõje van. Azt pedig, hogy ráadásul éppen disszidálni készül vele, pláne.

Márpedig ez történt. Az általam elég részletesen leírt esemény egy hónapon belül éppen úgy zajlott le, ahogy azt korábban leírtam. Még a piros ruha és a fehér csizma is stimmelt, amit láttam.

Természetesen nem állítom, hogy ez a képességem mindig minden körülmények között mûködött. Alkalomszerûen és váratlanul törtek rám különbözõ élethelyzetekben, amelyek a valóságban teljesen függetlenek voltak tõlem. Nem kellett rákoncentrálnom például Vera és Gábor kapcsolatára, melyet gyerekfejjel egyébként sem értettem volna meg. Elég volt õket nap, mint nap látnom, és egyszerre csak megrohantak a képek. Ennek a „látásomnak” nagy hasznát tudtam venni késõbb, amikor már érettebb lettem. A gimnáziumban jó ráérzéseim voltak, hogy például ki felel és ki nem, milyen jellegû példák lesznek a témazáró dolgozatban stb. Nem tudtam megjósolni tökéletes pontossággal, hogy konkrétan ez meg az a feladat lesz, de a témakört igen. Akkoriban alapvetõen játéknak vettem az egészet. Bakfislány koromban sem érzékeltem, hogy valami megfoghatatlan ráérzések birtokában vagyok. Kisgyerekkoromban azért nem, mert nem érzékeltem ennek a jelentõségét, mivel azt gondoltam, ezzel mindenki rendelkezik, késõbb meg inkább tréfák tárgya lettem általa, így sokszor magamban tartottam a látomásaimat és a megérzéseimet is.

Tarot-kártyát – mármint jóskártyát – anyai nagymamámtól kaptam a tizenötödik születésnapomra. Még mindig meggyõzõdésem, hogy nem a kártya mondja meg a jövõt, hanem a jós. A kártyák, amelyeket kaptam, mindössze felgyújtották a képzeletemet. Nagymamám volt az elsõ, aki a tarot-kártyákról ennek kapcsán mesélt nekem.

– Õsi kártyák, melyet a zsidó nép már az egyiptomi fogságuk alatt is jövendölésre használt. Régen – amikor a papír nyomtatását még nem ismerték, nem kártyalapokként szerepeltek, hanem ezüst kabátgombokba vésték bele a szimbólumokat, melyek a tarot lapjain mind a mai napig megtalálhatók. Aztán összerázták a gombokat és egy sorsvetõ asztalra dobták õket. Hogy melyik hogyan helyezkedett el, azt értelmezték. A szimbólumok között héber betûk is szerepeltek, melyeknek számértékük is volt. A betûkbõl értelmes szavakat és gondolatokat is összeállíthattak, melyeket értelmeztek.

– És ha valaki nem beszél héberül, nem is tudja értelmezni a lapok jelentését? – érdeklõdtem.

– Dehogynem. De a legjobb az lesz, ha komolyan akarsz jóslással foglalkozni, hogy megtanulod ezt a különleges nyelvet.

Így hallottam nagymamámtól elõször a tarotról.

Mindenesetre a kártyát szorgalmasan magammal hordtam az iskolába, és az osztálytársaimnak meg a barátnõimnek udvarló fiúkra vetettünk vele kártyát.

A szüleim nem örültek neki, ha idegenek megkérdezték, hogy mi akarok lenni, mivel azt válaszoltam, jósnõ. Azt akarták, hogy legyen valami tisztességes polgári foglalkozásom, mint a barátaik gyerekeinek.

– Valami normálist kell csinálnod. Azután majd idõt szakíthatsz a jóslásos hobbidnak is – mondogatták.

Szerették volna, ha apám nyomdokain haladva az orvosi pályát választom, de – õszintén – ehhez semmi elhivatottságot sem éreztem. Szerettem viszont az idegen nyelveket, így érettségi után inkább külkereskedelmet tanultam.

A sors kegyelmébõl sokat utaztam, és más népek történelmét és kultúráját is megismerhettem. A végzetem azonban azt akarta, hogy Izraelbe menjek tanulni.

Nagymamám vágya – hogy a tarotkártyát héber nyelven, eredetiben megtanuljam – így teljesült.

Az életnek minden titkára kíváncsi vagyok. Elõször racionalista gondolkodással próbálok minden kérdésemre választ kapni. Sokat olvasok a föld õstörténetérõl, fejlõdésünk különbözõ szakaszairól. Elmélyülök a vallásokban és keresem a válaszokat: hogy kerültünk erre a bolygóra, miért vagyunk itt? Azért születtünk meg, mert a természet különös játéka véletlenszerûen baktériumokkal fertõzte meg e földet és elindult az a folyamat, amelyet most életnek hívunk?!

Vagy valóban létezik egy teremtõ erõ – Isten –, aki elhatározta, hogy megalkot bennünket mint a tökéletesség képviselõit?!

Átveszem a lehetséges válaszokat.

Például: Enrico Fermi olasz származású fizikusnak az volt a véleménye, hogy földünkön a kozmoszból érkezõ szerves vegyületeket tartalmazó anyagok, melyek feltehetõen meteoritok formájában csapódtak bolygónkba, indították el az életfeltételek megteremtését. Olyan esemény volt ez, mint a megtermékenyülés. Talán nem véletlen, hogy Fermi pán-spermium elméletnek nevezte el tézisét. õ maga is felvetette a kérdést, hogy mindez véletlenszerû, vagy úgynevezett „irányított”, vagyis tudatos megtermékenyítés volt-e. Gondoljuk csak el, napjainkban nem ugyanezt szándékozzuk tenni a Mars bolygóval, melyet élesztõgombákkal akarunk „megtermékenyíteni”, hogy aztán egy saját ökoszférát kialakítva átköltözhessünk egy újabb élettérbe? Pontosan errõl van szó.

Így például ezt az elméletet elfogadva – kérdés marad: véletlen vagy irányított, de ezt most egy kissé felejtsük el – magyarázatot találhatunk az élet kialakulására.

Nem vitatom, hogy az élesztõgombák az erjedés során a légkör létrehozásáig az egyszerû mikroorganizmusokon keresztül mi mindent képesek produkálni.

Másrészt, ha egy idegen bolygó lakói, akiknek mi a leszármazottai vagyunk, tudatosan tették a földet lakhatóvá számunkra, akkor most hol vannak ezek az õsök?

Földünk annyi mindent megõriz a múltból, de mi mégis csak találgatni tudunk. Talán az egyiptomi kultúra maradványai, a fáraók piramisai, a maják vagy a babiloni papság volt õrzõje és hagyományozója az elõdök testamentumának?

De honnan származnak õseink és az õ õseik és így tovább…

Képtelen vagyok választ kapni, és a megérzéseim sem tudnak segíteni.

Ha a vallásokat vizsgálom, számtalan hasonlóságokat találok a különbözõ népek gondolkodásában.

Valójában a történészek többsége úgy véli, hogy a vallás a megmagyarázhatatlan természeti jelenségekre alapulva jött létre. Mármint azokra a megmagyarázhatatlan természeti jelenségekre, melyeket elõdeink nem tudtak megmagyarázni, vagy egyszerûbben csak felfogni. A viharok, az esõ, villámlás, a tûz stb. létrejöttét egy fölöttük álló hatalom jutalmazó, illetve büntetõ erejének tulajdonították.

Képzeletükben Démonok szerepeltek, akiket imádságokkal próbáltak a maguk javára fordítani. De ahogy léteztek jó – érdekeiket szolgáló, termékenységet adó – Démonok, úgy léteztek rossz – kártékony, ártó – szellemek is. E Démonokból születtek az évezredek során az Istenek, akik az ember életét és sorsát jobbá vagy rosszabbá lettek képesek fordítani.

Ha megfigyeljük néhány nép vallásos képzeletét, könnyebben megérthetjük életüket és gondolkodásukat. Például vizsgáljuk meg az egyiptomi Isteneket: embertestû, állatfejû teremtmények, melyek inkább félelmet ébresztenek a hozzájuk fordulóban. Ellentétben a görögök istenszobraival, melyek az ember képére alkotott, csodálatosan kisportolt testû alakokat ábrázolnak, tulajdonságaik az emberekéhez hasonlóak.

Szeretnek, szenvednek, érzelmekkel és érzésekkel vannak felruházva.

Leegyszerûsítve ezekbõl kinyilvánul felénk az adott társadalom élete és gondolkodása.

De nem célom, hogy a különbözõ népek társadalmi és kulturális fejlõdését tanulmányszerûen leírjam, hiszen ezt elõttem sok rendkívül tehetséges történész és kutató már megtette. Inkább csak hangsúlyozni szeretném, hogy a vallások alakulásának folyamata racionális, történelmi módon megmagyarázható.

Magyarázatot találhatunk arra, hogy a civilizáció fejlõdésével hogy alakult át õseink tudata, eljutván végül a sokistenhittõl az egyetlen Istenben való hit kialakulásáig. Ha ezen a fonalon indulok el, válaszokat kaphatok tehát mind az élet, mind a vallás kialakulására. A tézisek rendkívül racionálisak, a történészek találgatásai tökéletesen beleillenek korunk gondolkodásába.

És mégis… Ésszel fel nem fogható jelenségeknek vagyunk tanúi. Az élet kialakulását csak feltételesen ismerjük, de nem tudjuk, miért vagyunk képesek gondolkodni, emlékezni, lelkiismeret-furdalással álmatlanul hánykolódni, szenvedélyesen szerelmesnek lenni, megérzésekkel bírni és még sorolhatnám.

Micsoda nagyszerû alkotás a természet, micsoda bámulatra méltó, szavakkal le nem írható teremtmény az ember!

E könyv azért készült el, hogy a saját tapasztalataimat, az általam átélt élményeket másokkal is megoszszam, hiszen az esetek, amelyeket majd olvasni fognak, bármelyikünkkel elõfordulhatnak. E könyvben szó lesz jóslatokról, érdekes sorsokról, ufóélményekrõl, álmokban kapott jelekrõl, halottak szellemének üzenetérõl, klinikai halált átélt emberek különleges átalakulásáról, egyszóval az életrõl.

Morvay Kendra

1.

Egy különös asszony

Nem sokkal késõbb, hogy hazajöttem Amerikából, ahol egyébként a jóslással kapcsolatos ismereteimet bõvítettem, egy ismerõsöm megkért, hogy fogadjam a barátnõjét, akivel furcsa dolgok esnek meg.

Megbeszéltük a találkozót, és Magdi (így hívták a hölgyet) eljött hozzám, mégpedig nem is egyedül. Kisfiát, a négyéves Andrást is magával hozta. A gyermek kora ellenére legalább hét-nyolc évesnek tûnõ, rendkívül izmos, magas növésû kölyök volt.

– Amit most elmondok neked, vagy azt fogod hinni, hogy õrült vagyok, vagy a pszichiátrián a helyem – kezdte.

Magdi egyébként divattervezõ, csinos, ápolt, igazi szépasszony. Semmi jelét nem láttam, hogy bármi szokatlan lenne a viselkedésében.

– Körülbelül hat évvel ezelõtt kezdõdött az egész.

– Férjnél voltam és boldogan éltem a párommal. Elfoglalt üzletember, akinek nagyon gyakran külföldre kellett utaznia. Gyerekünk nem volt és elég magányosan töltöttem ilyenkor az éjszakáimat. Egy ilyen estén teával a kezemben kiültem a teraszunkra és a hintaszékben himbálózva a másnapi teendõimen járattam az eszemet. Szép, csillagos égbolt volt. Gyönyörködtem a csendben, a mesés éjszakában, amikor szokatlan esemény zavarta meg a nyugalmamat. Az égen feltûnt egy repülõ jármû, amilyet korábban még sohasem láttam, bár valójában nem vagyok járatos a légi jármûvek terén. Eleinte közönséges repülõgépnek hittem, néhány másodperccel késõbb azonban furcsa, jobbra-balra kilengõ mozgást kezdett végezni. Ne kérdezd, hogy milyen távolságra lehetett tõlem, mert semmi érzékem sincs ezzel kapcsolatban, mindössze azt tudom mondani, hogy jól láttam a fényeit és a mozgását, de a színét és a viszonylagos méretét már nem tudtam volna megállapítani, mivel eléggé beleolvadt az éjszakába. Miközben a furcsa mozgású jármûvet figyeltem, észrevettem, hogy zöldes fénynyaláb lövell ki belõle, egyenesen felém, majd egy pillanattal késõbb a fura repülõgép eltûnt az égen. A fény teljesen körülvette a teraszt, amin álltam, aztán hirtelen szertefoszlott. A bensõmben remegést kezdtem érezni, mint akinek a belsõ szervei valamiféle táncot kezdenek járni, és egyre erõsebbé és erõsebbé vált. Annyira megijedtem, hogy rögtön bementem a szobába és lefeküdtem az ágyamra. Kifejezetten rosszul éreztem magam. Hányingerem volt, és a nyál a számban különös ízûvé változott, mintha édes-keserû mandulát ettem volna. Arra gondoltam, hogy felhívom az orvosunkat, amikor a zöld fényt megpillantottam újra. Csakhogy akkor már bent volt a szobámban, és ide-oda cikázott. Végül a tükör elõtt megállt és – nem tudok jobb szót – valamiféle játékba kezdett. A tükröt figyeltem, ahogy a fény szinte általa próbál velem kommunikálni. Felvette az alakomat, aztán kivetítette a férjem alakját, az anyámét és az apámét is. Mint mondjak? Anynyira megrémültem, hogy ahogy voltam, fürdõköpenyben, papucsban leszaladtam az utcára, fogtam egy taxit és elvitettem magamat a barátnõmhöz. Késõ éjszaka – egy fillér nélkül, még a tárcámat sem vittem magammal, sõt a lakást sem zártam be, csak becsaptam a hátam mögött az ajtót – estem be a barátnõmhöz, Csillához és a férjéhez. Teljesen kiborultam, még a fogaim is vacogtak a félelemtõl, mert ilyen jelenségben soha sem volt részem és szörnyen megrémisztett az egész. Csilláék egy szót sem hittek a történetembõl, azt mondták, hogy sokat dolgozom, ki vagyok merülve és a képzeletem játszik csak velem. Mindenesetre nem mertem aznap este hazamenni és kértem, hogy náluk maradhassak éjszakára. Amíg ott voltam, szépen meg is nyugodtam és úgy gondoltam, lehet, hogy igazuk van, túl fáradt vagyok mostanában. Másnap reggel kértem, hogy vigyenek haza és jöjjenek be velem a lakásba, mert egyedül félek. A férjével együtt készségesen segítettek mindenben, sõt felajánlották, hogy orvost hívnak vagy bármiben segítenek, ha valamire szükségem lenne. Megköszöntem a jóindulatukat, de mivel otthon mindent rendben találtam és semmi nyoma nem volt az éjszakai lidércnyomásomnak, végül megnyugodtam és dolgozni mentem. Felhívtam a férjemet is, de inkább nem szóltam neki a történtekrõl. Este azért félve mentem haza, de mivel semmi különöset nem tapasztaltam az otthonomban, elég korán lefeküdtem, hogy kipihenjem az elõzõ éjszaka félelmeit. Korán elaludtam, és álmomban újra átéltem az egész eseményt, ahogy az a valóságban történt. Csakhogy az álmom folytatódni kezdett. Biztos voltál már úgy, mintha nem álmodnál, hanem a valóságot látnád. Csakhogy nem tudtam már különbséget tenni álom és ébrenlét között. A látszat és a valóság összeolvadt a fejemben. A fény újra megjelent a lakásunkban és felvette egy ember alakját. De ez nem egy valóságos ember volt, csak így nyilvánult meg a számomra. Beszélni kezdett hozzám.

– Nem kell félned tõlem. Én Zeld vagyok – mondta –, aki most az egész fajom képviselem. Nem vagyok ember, sõt még galaktikusan sem tartozunk egymáshoz. Meg kell mutassak neked sok mindent, hogy eloszlathassam a félelmedet, amirõl tudom, hogy teljesen normális megnyilvánulás. Most nem álmodsz… Tudom, hogy az álmotokban a hétköznapjaitok elõl menekültök. Mi soha nem alszunk, nem ismerjük a fáradtságot, a gyûlöletet, a szerelmet sem. Az érzelmeink mások, mint a tiétek. Mi összetartozásban élünk. Próbálok neked elmagyarázni olyan dolgokat, amiket te és én nem tudunk megérteni egymás között. Most hallasz engem, válaszolni tudsz nekem, amit megértek anélkül, hogy beszélnél vagy én beszélnék hozzád, mégis mindent fel tudunk fogni egymásról. Azért jöttem hozzád, mert segítened kell nekünk.

Valaha nekünk is voltak érzelmeink, amelyeket a technikánk fejlõdésével elvesztettünk. Kevesen vagyunk, akik érezni képesek. Köztünk az érzõ bett (ez a fajunk neve, mint nálatok az ember) kiválasztottnak számít. Én is kiválasztott vagyok. Azért küldött a többi bett, mert meg akarjuk menteni fajunkat az elsivárosodástól. Ha nem érzünk, képtelenek leszünk tovább fejlõdni.

– Miért engem választottatok? – volt az elsõ kérdésem.

– Te választottál minket és nem mi téged. Te álltál kint az éjszakában és a gondolataidban hívtál minket, mert olyan változásokra vágysz, amit csak mi hozhatunk el az életedbe, és mi arra vágyunk, hogy lehessenek vágyaink. Talán ha nem téged választunk, miközben a földet pásztáztuk, akkor bárki más is lehetett volna helyetted. Te is csak valaki helyett vagy választott.

– Mi az én feladatom a fajotok érdekében? Azt mondtad, szükségetek van rám.

– Régóta figyelünk benneteket. Sok tízezer éve követjük a fejlõdéseteket. Régen mi is „emberek” voltunk, akik betté váltunk. Nagyon nagy utat tettünk meg. Valaha mi is háborúztunk a múltban, úgy szaporodtunk, ahogy most Ti, szerelmesek voltunk, fizikai testünk volt, amellyel fájdalmakat érzékeltünk, a hideg és a meleg fogalmát ismertük, úgy reagáltunk a környezetünkre, ahogy most Ti. A fejlõdésünk által elvesztettük régi fizikai valónkat, képesek lettünk a térben és idõben más formát is felvenni. Ha látni akarsz, csak ki kell nyitnod a szemedet, és láthatsz. Nem a tükrön keresztül, hanem abban a mivoltomban, ahogy elképzelsz. A képzeleted vagyok.

– Még mindig nem válaszoltál, miért van szükséged rám?!

– Utódot akarok Tõled, aki képes úgy érezni, mint Te és Én. Utódot, aki leszármazottaival újra naggyá teheti a fajunkat a képzeletén keresztül. Nálunk a képzeleten keresztül valósítjuk meg a vágyainkat, de a vágyunk mindössze az, hogy vágyaink lehessenek.

Álmomban kinyitottam a szememet és egy csodálatos férfit pillantottam meg. Magas, izmos, szõke hajú férfit, aki rám mosolygott. Átölelt és csókolózni kezdtünk, míg végül mesés szerelmi lázban forrtam vele öszsze. Amikor felébredtem, kellemes fáradtságot éreztem a testemben, mintha valóban az egész éjszakát átszerelmeskedtem volna Zelddel. Nem szóltam az álmomról senkinek, a férjemnek sem. De ez az álmom sok éjen át azóta is visszatér, és Zeld elvitt magával a bettek bolygójára. Sokukat megismertem és megszerettem közülük. Nyugodt, sikeres hétköznapokban élek, a férjemmel a házasságom rendkívül harmonikus, mert szeretem, de nem vagyok belé szerelmes. Zeldet szeretem, akitõl a fiam is született. Tudom, hogy az álmom nem álom, hanem valóság. A fiam nem a férjem fia, semmiben sem hasonlít hozzá. Minden vonása és képessége az apjáé, Zeldé.

A fiam négyéves, de az óvodai csoportjában a legmagasabb, legintelligensebb és legtehetségesebb gyerek. Nézd meg! Hát nem olyan, mint egy kis Herkules?– kérdezte Magdi.

Megnéztem a gyereket, aki addig békésen elrajzolgatott asszisztensemmel a másik szobában. Valóban magasabb a korosztályánál. De ami meglepõ volt számomra, a gyerek elmondhatatlanul szép, nagy, csillogó zöld szeme, s különösen felkeltette az érdeklõdésemet, amit éppen akkor rajzolt.

A rajzon ugyanis kedvesen mosolygó, emberszerû, de mégsem emberek csoportja állt, akik körülvettek egy gyereket.

– Ezek kik, András? – érdeklõdtem tõle.

– A barátaink és én. Ez itt a mama…

– Hol láttad õket?

– Sokszor találkozunk, amikor elalszom. Nagyon szeretem õket.

– Mit szoktatok csinálni, amikor találkoztok?

– Beszélgetük és nagyon szép meséket mondanak nekem a földrõl.

– Nem a mama szokott neked errõl mesélni, és te csak azt hiszed, hogy álmodtad?

– A mama nem szokott róluk mesélni. Õ sárkányosat meg királykisasszonyosat mesél nekem.

– És hogy találkoztok?

– Elvisznek egy szép ûrhajóval a bolygólyukra.

– Honnan tudod te ezeket? – értetlenkedtem.

– Tudom és kész – mondta enyhe durcássággal a hangjában, mintha tudtomra akarná adni, hogy miért kíváncsiskodom ennyit.

Visszatértem Magdihoz, aki egy kis büszkeséggel a hangjában kérdezte:

– Na… mit szólsz hozzá?

– Hát… – vakartam meg a fejemet. – Nem is tudom, mit mondjak. Ufóélményekkel nem szoktak megkeresni, de az biztos, hogy remek kisfiad van.

– És az esethez, ami velem történt?

– Az egész életünk csupa rejtély… Bármi megtörténhet…– tártam szét a kezem.

Ebben maradtunk. Magdi megkönnyebbült, hogy meghallgattam, majd elköszöntek tõlem a kisfiával együtt. Csöndben becsuktam mögöttük az ajtót, amikor az asszisztensem odalépett hozzám.

– Nézd meg, ezeket a kisfiú rajzolta. – És kezembe nyomott egy köteg papírlapot.

A szép, színes rajzokon ûrhajók lebegtek, mindegyiken ott szerepeltek  a „bettek” és András is. A furcsa az egészben csak az volt, hogy mindegyiküknek olyan hihetetlenül nagy, szép, zöld szemük volt, mint Andrásnak…

2.

Testen kívül

Klinikai halál állapotába kerültek élményeirõl már sokszor hallottam, de hosszú ideig személyesen senkivel sem találkoztam, aki a tapasztalatairól beszélt volna nekem. Egy nap fölkeresett egy budapesti, középkorú hölgy – Rózsa –, akivel egyszer megtörtént ez a fantasztikus élmény. A tõle hallottakat szeretném itt közreadni:

Fiatalon férjhez mentem és nagyon hamar, az esküvõt követõ néhány héten belül teherbe estem. A terhességet nagyon jól viseltem végig, mind a kilenc hónap alatt semmi bajom nem volt. Én nem voltam se kívánós, sem meg nem híztam különösebben, sem nem émelyegtem. Amikor éreztem, hogy eljött a szülés ideje, a férjem szépen bevitt a kórházba, az orvosom rögtön megvizsgált és közölte, hogy „máris szülni fogunk”! Megkaptam a szükséges ruhákat, magamtól „felpattantam” a szülõágyra, és körülbelül tizenöt perc alatt megszületett az én kis Zsuzsikám.

A szülésnél semmi komplikáció nem merült fel. Összevarrtak, ahogy a nagykönyvben meg van írva, majd betoltak a kórterembe. Kicsit szundikáltam, majd arra ébredtem, hogy a bensõm majd szétszakad. Olyan fájdalmaim voltak a hasamban, amit egyszerûen nem lehet szavakkal leírni. Rosszul éreztem magam, összehánytam az ágyamat, és állandóan a szemem elõtt lebegett egy fekete fátyolszerû köd, és néha el is ájultam pár másodpercre. A nõvérek látták, hogy ennek fele se tréfa, hívták az orvosomat. Megmérte a vérnyomásom, ami alig volt, meghallgatta a szívverésemet, ami össze-vissza dobogott, megnézett ultrahanggal. Kiderült, hogy a méhlepény egy része bennem maradt, ráadásul „valószínûleg” belsõ vérzésem van.

Azonnal visszavittek a mûtõbe.

Nagyjából se élõ, se holt nem voltam, az eszméletemet egyre gyakrabban elvesztettem, néha hallottam, ahogy a férjem a folyosón õrjöng, a fekete fátyol a szemem elõtt pedig csak lebegett… Beadták az injekciót és onnan aztán a se kép, se hang szindróma állt elõ…

A mûtétbõl semmit sem éreztem, mivel el lettem altatva, de mégis hirtelen különös dolgok kezdtek velem történni. Elõször úgy éreztem, mintha egy feneketlen kútba, vagy mintha egy alagútba zuhannék bele, aminek nem látom a végét. A sötétség után az alagút végén észrevettem egy fénylõ pontot, mely felé szédítõ sebességgel száguldottam. A fényesség kitágult elõttem, majd megláttam a mûtõ lámpáit, ahonnan a fényforrás eredt. Egyre jobban közeledtem hozzá, mígnem felülemelkedtem a terembe n és megpillantottam a mûtõt és magamat a mûtõasztalon. Felülrõl láttam és hallottam mindent, ahogy a különbözõ mûszereket az orvosom kezébe adják, amirõl a nõvérek egymás között beszélgetnek, ahogy az orvosom egyszer csak kiabálni kezd, hogy „El fogjuk veszíteni!! Elveszítjük!!” Abban a pillanatban határtalan nyugalom áradt szét bennem. Csak a tudatom élt, melyet nem tudok másképpen leírni, mint hogy tudtam: meghaltam!

Láttam a szervezett munkát, mely a mûtõben folyt az életem megmentéséért, de onnan fentrõl egyszerû közönnyel szemléltem az egészet. Olyan boldogságérzet hatalmasodott el rajtam, melybõl nem akartam visszatérni a testembe. A lebegés csodálatos érzése minden porcikámat átszõtte, mint egy pók az áldozatát, és teljesen rabul ejtett. Ezt a fajta élményt talán csak az asztronauták tudták eddig megtapasztalni a súlytalanság állapotában. Aztán egyre feljebb emelkedtem. Beláttam az egész mûtõt, föntrõl szemléltem minden eseményt, ami közben a helyiségben zajlott. El tudtam olvasni a szekrényben sorakozó gyógyszeres üvegeken a feliratokat, a lámpát forgalmazó gyár nevét, és tudtam, hogy az érzékeim annyira erõsen mûködnek, hogy biztos voltam benne, ha most egy mezõn állnék, a talpamon keresztül is meg tudnám számolni a fûszálakat. Furcsa volt magamat látni a lélegeztetõvel a számban, gépi mûszerekkel a testemhez csatlakoztatva, az infúzióval a karomban. Ez volt az utolsó kép a mûtõben…

A következõ pillanatban a csillagos égbolt ragyogott felettem, és egy újabb erõs fényforrás jelent meg elõttem, mely felé akaratlanul „úsztam” a kozmoszban. Semmiféle energiát nem kellett kifejtenem a mozgás közben. Nem Én irányítottam magamat, valamiféle felsõbb parancsnak engedelmeskedtem, akit tudtam, hogy a fényben áll és rám vár. Nem éreztem félelmet, inkább csak kíváncsiságot, hogy ki lehet ott?

Az út végén apám állt, aki több mint nyolc éve meghalt!

Mögötte álltak a nagyszüleim és sok-sok ember, akiket haláluk után elkísértem az utolsó útjára. Nem szóltak hozzám, csak rám mosolyogtak és olyan biztonságérzetben és szeretetben éreztem magam, amilyen érzést a földi életben képtelenség megtapasztalni, ezért ezt az érzetet elmondani sem vagyok képes. Apám kivételével senki sem beszélt hozzám, õ is csak annyit mondott:

– Kislányom! Vissza kell térned! Fel kell nevelned a kisbabádat.

Kinyújtottam a kezem apám felé, de a fényesség és vele együtt a szeretteim kezdtek eltávolodni tõlem, és én ismét belezuhantam az alagútba. A sötétségbõl egyre nehezebben találtam meg a kivezetõ utat, de a fényforrás, mely ismét a mûtõlámpa volt, visszarántott a földre és egyszerûen újra belesimultam a testembe. Tudtam, hogy megérkeztem és megmentették az életemet. Élek!

Mióta Rózsa ezen az élményen keresztülment, nem fél a haláltól. Nincsenek szorongásai, mint az embereknek általában, mert számára a halál már nem ismeretlen. Azt mondta, ha nem született volna meg a kislánya, nem akart volna visszatérni a jelenlegi életbe, annak ellenére, hogy a férjét nagyon szerette. Úgy érzi, azért kellett visszajönnie, amit az apja is mondott: Fel kell nevelnie a gyermekét. A halálközeli élmény hatására Rózsa jelentõs változásokon ment keresztül. Ahogy õ mondta nekem: „Azt hiszem, alapvetõen soha sem voltam rossz, de amióta ez az eset megtörtént velem, megteltem szeretettel, amelyet abban az állapotban tapasztaltam meg, amit akkor és ott, a halál kapujában átéltem. Élményem misztikus élmény volt, amely elõsegítette személyes fejlõdésemet. Most már biztosan tudom, hogy a lelkünk tovább él a halálunk után. Azóta teljesebb életet élek, és várom azt a pillanatot, amikor visszatérhetek abba a világba, amelyet a lelkemmel megtapasztalhattam, és amire már vethettem egy pillantást.”

3.

Szexis kísértethistória

P. Laci nagyon régi, kedves kliensem. Most huszonnyolc éves, igazi Don Juan külsejû pesti vagány. Ismerem élete minden jelentõs eseményét, a nõügyeken keresztül az üzleti életen át a betegségeit is. Egy ideje nem hallottam felõle, mert hajlamos rá, mint általában mindenki, hogy csak akkor keres fel, ha valami problémája van, és kíváncsi a véleményemre és a megérzéseimre. Ha õ jelentkezik, fél órán belül a rendelkezésére kell állnom, mert türelme nincs a néhány napos várakozásra, hogy „hivatalosan” bejelentkezzen. Hogy a kivételezés miatt ne legyen bûntudata, inkább meghív vacsorázni valami kellemes helyre, csak hadd mesélje már el végre a bánatát.

Így esett ennek a történetnek a meghallgatása is.

Laci elég feldúlt állapotban könyökölt a megbeszélt étterem asztalára, amikor megpillantottam. A haja, amelyre mindig kínos gondossággal ügyelt, összekócolódva árválkodott a fején. Ruhája sebtében felkapott állapotról árulkodott, és ábrázata meggyötörtnek és elnyûttnek tûnt, mint aki hirtelen megöregedett, vagy mint akit súlyos gondok nyomasztanak.

– Mi történt veled, Lacikám? Olyan vagy, mint egy szárnyaszegett madár– kezdtem vicces aggodalommal a hangomban.

Laci csak legyintett egyet és mélyet sóhajtott.

– Kendra! Olyan dolog történt velem, amit rajtad kívül senkinek sem mernék elmondani – nyögte melankolikusan, és szeme a távolba révedve hosszas tétovázással végre megpihent az étterem ablakán.

Önkéntelenül követtem a tekintetét, de mivel semmi aktivitást sem mutatott, hogy a történetet végre elkezdje, kissé meglöktem a vállát és ráripakodtam.

– Mi történt? Mondd már! Itt vagy egyáltalán? – próbáltam felrázni depressziójából.

Barátom újra sóhajtott egy még súlyosabbat, mint az elõbb, úgy mondta:

–  Ma délután becsajoztam…

– Hála Istennek. Már azt hittem, valami komoly bajod van. Ezért nem kellett volna kiugrasztanod az ágyból, elmondhattad volna holnap is – dorgáltam meg Lacit.

– Ez nem olyan egyszerû eset – intett le zord pillantással, hogy menynyire nem veszem komolyan.

Némi sör és unszolás után aztán elmesélte, mi is történt vele:

– Ma délután egy könnyû kis vállalati bulin vettem részt, ahol megismerkedtem egy elég helyes lánnyal. Amikor megpillantottam, szó szerint még a gombom is lepattant a nadrágomról. Elkezdtünk beszélgetni, és javasoltam, hogy a folytatást a lakásomon is megejthetjük. A lány beleegyezett és eljött hozzám. Nálam megittunk még néhány pohár bort, na jó, a lány talán egy üveggel is, majd beájult az ágyamba. Láttam, hogy alkalmatlan a szexre, de mivel másik ágyam nincs is, melléfeküdtem. Nem tiltakozott, de ilyen „beszívott” állapotban már nem tudtam megkívánni. Õ is rájött a dologra, így csak hozzám bújt és átölelt.

– Ezért vagy így elkeseredve, mert a délutáni „pásztorórád” nem a szokásos sikerrel telt el? – kérdeztem megrökönyödve.

– Dehogy… Várd ki a végét! – mondta némi mélabúval a hangjában. – Miközben így heverésztünk, a lány megfogta a kezemet, pontosabban sátorszerûen behajlítva a tenyerembe helyezte az ujjait. Az ujjai végébõl kellemes bizsergés áradt szét a testemben, és egyszer csak arra eszméltem, hogy látom a gondolatait, melyek kristálytiszta képek formájában jöttek át hozzám. Megjelentek a vágyai, ahogy szeretkezni akar velem. Abban a pillanatban egy vad szexuális játék kezdõdött köztünk. Tökéletesen felszabadultunk, a tudatunk erkölcsi morálját teljesen levetve semmiféle gátat nem vetettünk az együttlétünknek. Fogalmam sincs, hogy meddig tartott, de olyan volt az egész, mint egy rituális násztánc az állatvilágban. Az aktus közben a lány szinte föl akart falni, mint párzás közben az imádkozó sáska a hímjét, mégsem éreztem semmi félelmet tõle. Végül mindketten egy fantasztikus eggyé válásban forrtunk össze. A lány végül megkérdezte tõlem: „Te is átélted?” Én meg sem tudtam szólalni, csak bólintottam, majd elaludtam.

– ???

– Látom, nem érted…

– Hát nem egészen – vallottam be hõsiesen.

– Ez nem a valóság volt. Az egész a képzeletünkben játszódott le és nem a fizikai síkon. Vele együtt átléptem egy másik dimenzióba, ahol a képzeletünket kivetítettük egymás felé és úgy tükrözõdött vissza, mintha a jelenlegi, valódi világunkban történne ez az esemény. De ezzel még nincs vége a sztorinak. A lány felöltözött, rám nevetett és becsapta maga mögött az ajtót. Én tovább aludtam, és amikor felébredtem, a következõket tapasztaltam a lakásomban: Megállt a videóm digitális óra kijelzõje, ráadásul azóta is 12 óra 00 percet mutat. A tévé képernyõje eltorzult, és hiába kapcsolom ki-be, ugyan azt az eltorzult képet bámulhatom, mert elromlott, csakúgy, mint a CD lejátszóm. A kép a hálószobámban magától leesett a falról, és a konyhámban a kanalak és villák csörömpölnek, de ha belépek, elnémulnak. Én azt hiszem, egy Poltergeist szedtem fel! Hát ezért vagyok kiborulva, remélem, megérted!?

Mit mondjak? Megértettem…

Egy évvel késõbb

Laci a napokban nálam járt. Felugrott egy kicsit beszélgetni, sõt még a kedvenc virágaimból is hozott egy csokorra valót. „Tök” jól van, hogy a szavait idézzem. Sikeres a munkájában és állandó barátnõje van már hónapok óta, ami nála elég ritka jelenség. Mivel nem egyedül voltam, bemutattam neki kedves franciaországi barátnõmet, Mme Sveta Barre asztrológust, aki éppen Magyarországon tartózkodott a meghívásomra. A kávénk erõsen fogyóban volt, így megkértem, kicsit beszélgessenek egymással, míg leszaladok a közértbe néhány tasak capuccinóért. Körülbelül tíz perc múlva értem haza, és a következõ jelenet fogadott: A konyhám olyan volt, mintha bedobtak volna egy bombát, ugyanis leszakadt a mennyezetem, és a lezúduló hatalmas vakolatdarabok öszszetörték egy csomó edényemet és a poharakat, Sveta az asztal alá bújva szívére szorított kezekkel tapogatódzott valami után a szõnyegen, Laci pedig keresztbedobott lábakkal kedvesen mosolyogva üldögélt a fotelben és vidáman cigarettázott.

– Hát ez meg mi? – hápogtam.

– Hm. Úgy néz ki, elfáradt nálad a plafon. Egy perce bemondta az unalmast – mondta könnyedén a mi Lacikánk. – Hát, Kendrácska! Ne fáradj a koffival. Annyira nem lényeg. Szia.

Ezzel elment.

Svetával órákon át takarítottunk, hogy kivakarjuk a lakást a porból. Mikor végeztünk, ledõltem a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Azaz, csak be akartam kapcsolni, mert sajnos nem sikerült. Szerelõt kellett hívnom, és kiderült, nem csak a tévém, még a távirányítója is elromlott.

– Ki volt ez a fiú? – érdeklõdött Sveta.

– Miért?

– Mert amikor elmentél, elkezdtünk beszélgetni és közben anélkül, hogy hozzáértem volna a ruhámhoz, leszakadt a gombom. És tudod, mi a furcsa az egészben? Fogalmam sincs, hogy hol van. Egyszerûen eltûnt. Ha megtalálod, ki ne dobd, mert a ruhám saját anyagából készült és így nem tudom könnyen pótolni.

Biztos voltam benne, hogy a gomb sohasem fog elõkerülni, de Svetára való tekintettel persze megígértem, ha megtalálom, utána postázom Marsiacba. Mindenesetre átfésültük a helyet, ahol Sveta és Laci üldögéltek miközben én nem voltam otthon, de persze nem találtuk meg. Még a porszívó porzsákját is kiürítettük, de semmi.

– Úgy tûnik, teleportálódott – adtam fel a kutatást.

– Ezt hogy érted?– meredt rám Sveta.

– Hosszú… – mondtam némi megadással a hangomban, és lefeküdtem aludni.

4.

T. Kamilla esete

Az alábbi történetet egy barátom mesélte el nekem, aki természetgyógyászattal és filozófiával foglalkozik.

Régóta ismerem, megbízható, szavahihetõ fiú. Tehetsége miatt sokan felkeresik, az energia átadásával történõ gyógyítás miatt.

– Visszatérõ álmom, hogy gyermekként Angliában élek. Polgári család vesz körül, a szeretet és a puritánság hatja át a lelkünket. Tudós akarok lenni, mint Isac Newton. Sokat olvasok tõle, az idõ múlására keresem a válaszokat! Nõvérem van, sokszor együtt imádkozunk. Szép, ábrándos szemû, barna lány. Verseket ír. A nevére is emlékszem. Úgy hívom: Mona Gold.

Fiatalon meghalt – úgy emlékszem, vakbélgyulladásban –, de a verseit féltékenyen õriztem halálomig.

Sokat dolgozom, s ha megállok pihenni egy kicsit, gyakorta elgondolkodom a világ mûködésén, a gravitáción, a mágneses mezõn, az elektromosságon, és töprengek azon, milyenek lehetnek a más dimenziók, s közben meglepõ találkozásokkal ajándékoz meg az élet.

T. Kamilla idõben érkezett. Nem korán és nem késõn. Barna bõrû, csinos alakú, kissé telt keblû, elegáns asszony. Úgy éreztem, évezredek óta ismerem, pedig most találkoztam vele elõször. Most! De ez a szó „most” elveszíti szokásos jelentését. Deja vu érzés kerített hatalmába: Ez már egyszer megtörtént velem!!

– Ki vagy te? – kérdezem, miközben próbáltam összekotorni az emlékeimet, de sehol sem bukkantam benne erre az asszonyra. És mégis… tudtam, hogy jól ismerem!! Aztán elöntöttek az emlékek, a visszatérõ álmom és a lélek emlékei. Hangok, illatok, képek, de nem ebbõl a századból. Talán kétszáz éve történhetett…

– Megláttalak egy újságban. Éreztem, el kell jönnöm hozzád – mondta a nõ.

– Miért? – kérdeztem õt.

– Mert gyakran álmodom rólad, pedig sohasem láttalak. Én sem értem az egészet, de tudtam, hogy el kell jönnöm.

– Milyen jó, hogy itt vagy – beszéltem hozzá megbûvölve, de a hangom mintha nem az én hangom lenne. Mintha én, de mégsem a mostani énem ejtette volna ki a szavakat. – Kamilla! Most is milyen szép neved van. Hogy élsz? – érdeklõdtem õszinte kíváncsisággal.

– Leírtam neked errõl mindent. Most is írok, mint egykor, a másik idõnkben. Itt van – és átnyújtott egy fekete-arany bõrkötéses könyvet.

Óvatosan vettem át tõle az írást, nehogy kihulljon belõle a papír, és zizzenésére fölébredjek.

Mona Gold – áll rajta az aláírása. Mona… így írt nekem most is.

Mintha verselne, mint akkor, Angliában. Hangosan olvasni kezdtem a sorokat.

„Állítom neked, a halál sem lehet rosszabb annál, mit megéltem gyermekként. Amikor kislány voltam, naiv fejjel álmodoztam a világ dolgairól. Azt hittem, a világ tele van jó emberekkel. Azt álmodtam mindig, ha egyszer megnövök, itt hagyom a várost, gazdag leszek, nem csak cukros-vizes kenyeret eszek. Egyszer az ablakon kinézve, anyámra várva – emlékszem –, anyám a szemétteleprõl jött éppen koszosan, büdösen, hazafelé tartott a biciklit tolva, rajta a zsák, ami nehezebb volt, mint õ maga, mert tele volt koszos üvegekkel és száraz kenyérrel.

Láttam fáradt testét, láttam a tüzet a szemében, hogy neki minden nap mennie kell értem.

A szegénység, a nyomor leláncolt a tudatlanságba. És félni kezdtem gyermekként attól, amit láttam.”

– Szörnyû lehetett – mondtam, miközben végigolvastam a gyermekkoráról versekbe szedett történetet.  Benne volt sorsa minden keserûsége.

– Ez a mostani életed… De honnan tudsz az álmomról? Angliáról? Mona Goldról? Ezt nem értem!!

– Mona Gold én vagyok. Mondtam, én is ugyanazt álmodom. Egyszer testvérek voltunk, ugye te is emlékszel?

– Ez nem lehet igaz! Valaki megviccel engem vagy téged. Vagy te viccelsz meg engem? Honnan tudsz az álmaimról?

– Én is ugyanezt álmodom. Én sem értem, de valami erõ ide küldött hozzád. Most már tudom, hogy az összes versem neked írtam.

– Igen. Úgy, mint Angliában… Visszavágysz?

– Már nem. Annak vége. Annyi mindent szerettem volna elmondani neked. Ugye még mindig érdekel az idõ?

– Talán jobban, mint azelõtt.

– Itt van. Ezt is leírtam neked.

Így most mondom neked:

Az Idõt úgy képzeld el, hogy

két gúlából áll

a világegyetemben.

A két gúlát elválasztja

végtelen alakja,

és kettébontja, két energiára.

Egyet lefelé, a másikat felfelé

a térben.

A végtelenségben az idõ mozog,

hármas egységben,

három karikához hasonlóban,

a dimenziókban.

Olyan ez, mint három

aranykarika, minek

zárt anyaga nincsen,

mi végigfut egy végtelenben

rajzolt pályán,

egy zöld energiaszinten,

a pályája a térben mozog.

Néha találkoznak az idõk

a hármas egységben.

Neked is rálátásod lehet,

ha engedi tudásod,

Láthatod Önmagad benne

és irányíthatod.

Az idõ egységében a múltat

a jelenben változtathatod,

így jövõd alakíthatod,

Ez hát az idõ.

– Mi történt azután? – kérdeztem barátomtól.

– Elköszöntünk egymástól. Egyszerûen szavak nélkül is megértettük egymást.

– Tehát találkoztál valakivel, akivel elõzõ életedben testvérek voltatok.

– Igen. És Kamilla olyan eseményekrõl beszélt nekem, amelyek vele naponta megesnek, amelyek egyszer talán képesek lesznek megváltoztatni a világról alkotott képünket. Gondolj el egy egyszerû teremtést, aki olyan tudás birtokában van, amit ésszel nem lehet megmagyarázni. Leírja és lerajzolja, hogy mûködik az idõ. Elmondja, hogy vélekedtek a mayák a reinkarnációról, anélkül, hogy a témáról egyetlen könyvet is olvasott volna. Vagy például elmesélte, hogy süllyedt el Atlantisz, és még sorolhatnám. Azt mondja, valami külsõ erõ kényszeríti, hogy írjon, pedig nem érti, mit ír le a valóságban. És neki ez csak úgy jön, magától… Kár, hogy ma már majdnem olyanok vagyunk egymásnak, mint két idegen. A lelkünk az álmainkban visszaemlékezik egy régi életünkre, de ennek már a jelennel nincs kapcsolata.

– Döbbenetes számomra, amit elmondtál, és köszönöm, hogy a verset a rendelkezésemre bocsátottad. Bár…

– Bár?

– Én érzem, hogy a ti találkozásotoknak igenis van kapcsolata a jelennel. Mert akik a múltban találkoztak, azok találkoznak a jelenben, s jövõben is. Tudom, hogy még fogsz vele találkozni. Ezt mondatja velem minden porcikám. Ezt mondatja velem a hatodik érzék…

5.

Szellemeink

Mindannyiunknak vannak halottjai. Közeli hozzátartozók, barátok, társak, szerelmek. Az élet körforgásában részt veszünk, megszületünk, élünk, majd meghalunk. E törvény alól nincs kivétel. Életünk egyik legnagyobb igazsága ez, éppen az elmúlás pillanata. Mert bár életünk során végtelen számú utak tárulnak fel és nyílnak, vagy éppen zárulnak be elõttünk, végül mindegyik út egyetlen helyre vezet: a halál ismeretlen ösvényére.

Élhetünk gazdagságban, nyomorban, boldogságban vagy bánatban, a halál beteljesülésében végzetszerûen osztozunk. Hogy mi történik velünk a halálunk után, senki sem tudta még elmondani. Mint e könyvben már egyszer, szó volt a klinikai halál közben átélt élményrõl. Az orvos -társadalom fölveti a kérdést: vajon agyunk, e kényes és érzékeny mûszer játszadozik csak ilyenkor velünk, vagy az igazság tényleg odaát van? Ki tudja… Teóriák mindenesetre vannak, kémiai, biológiai és fizikai feltételezések szintén, csak válasz nincsen. És mi, emberek, akik mindent tudni akarunk, állandóan kutatjuk és keressük a válaszokat.

Tényleg ennyi lenne? Arról szól az életünk, hogy végigküzdjük az egészet, majd belezuhanunk a semmibe? Többé nem láthatjuk szeretteinket, nem hallhatjuk a hangjukat, nem léphetünk velük kapcsolatba és nem kaphatjuk meg üzeneteiket?

Az alábbi történet is errõl szól.

Egy nyári, esõs délután felkeresett egy szép fiatal lány. Õzike szemû, karcsú alakú, talán húszéves. Komor fekete ruhája csak még jobban kiemelte arca halovány sápadtságát. A bánat, mely arcára volt írva, kétségtelenné tette, hogy súlyos gyász terhét cipeli. Kikérte a jóslatomat, de mivel a tenyér feltérképezése közben és a szemébõl kiolvastam, hogy gyermekfejjel, körülbelül 6-8 éves kora között elveszítette az apját, és mivel elmondtam, hogy hány éves korában milyen jellegû betegségeken esett át, láttam a jelenlegi helyzetét, hogy az édesanyját néhány hete temette el és egyedül áll a világban, mint egy magányos kis virág, megnõtt felém a bizalma és beszélgetni kezdtünk az életérõl, terveirõl.

– Az édesapám a paksi atomerõmûben dolgozott. Könnyelmû természetû ember lévén gyakran nem tartotta be a szükséges biztonsági elõírásokat, nem mindig vette fel a kötelezõ védõfelszerelést, és bekíváncsiskodott olyan helyiségekbe is, ahova védõruha nélkül tilos volt belépni. Valószínûleg sugárfertõzést kapott – legalábbis édesanyám szerint –, és néhány hónap leforgása alatt májrákban meghalt. Alig voltam hétéves. Csak arra emlékszem, hogy a szemfehérje sárgára változott, és a kórházi betegszobában az ágyához kikötözve üvöltött a fájdalomtól. Nagyon szerettem az apámat és szörnyû volt látnom nap, mint nap a kínjait. Az anyám biztatott: – Rendbe fog jönni, meglásd… – De most már tudom, hogy csak saját magát próbálta vigasztalni.

A halála után ketten maradtunk anyámmal.

Nyomdász volt. Mielõtt elment reggel a munkába, megpuszilt, megsimogatta a hajamat, és mindig mondogatta: Rendbe fog jönni minden.

Anyám árva lányként nem ismerte egyetlen rokonát sem. Apám szülei korán meghaltak, testvére nem volt, így senkire sem számíthattunk. Egy darabig apám volt kollégái el-eljövögettek hozzánk, kérdezgették, kell -e valami segítség, de aztán lassanként õk is elmaradtak. Anyámnak lehetõsége lett volna újra férjhez menni, hiszen szép, fiatal özvegy létére akadtak volna hódolói, de nem akart „mostohát” hozni az életembe és lezárta magában a magánéletét.

Jó tanuló voltam, anyám nagyon büszke volt rám. Tanulmányi versenyeket nyertem, gimnáziumba mentem, nyárszünetben pedig segítettem a nyomdában anyámnak. Még egy kis pénzt is tudtam keresni vele.

Érettségi után jelentkeztem a Mûszaki Egyetemre, ahova felvételt nyertem és most másodéves hallgató vagyok. Belsõépítész szeretnék lenni…

Fél évvel ezelõtt anyámnál – annak ellenére, hogy soha sem dohányzott – tüdõrákot diagnosztizáltak az orvosok.

Tehetetlenül néztem végig imádott édesanyám haldoklását. Erõs aszszony volt, de a halált õ sem bírta legyõzni. Egy hónappal ezelõtt elhagyott…

Mindent elrendezett életében, amit csak lehetett. Rám íratta a lakást, még a temetését is elõkészítette. Tõlem annyit kért, hogy vigyek egy csokor vörös rózsát a sírjára.

A Szegedi úton egy lakótelepi lakás hatodik emeletén éltünk ketten, ahol most egyedül maradtam. Anyám végakaratát teljesítettem, vörös rózsát vittem a sírjára.

A temetés után hazamentem. Füllesztõ, meleg nap volt, kimentem a konyhába, hogy egy pohár vizet igyak. Nagyon meglepõdtem, mert a konyha kövén egy vörös rózsaszirom hevert.

Bár a csokrot, amit a sírra tettem, elõzõ nap már megvásároltam és hazavittem, arra határozottan emlékeztem, hogy a csokrot nem vittem be a konyhába, így a szirom sem kerülhetett oda. Kinéztem az ablakból, ami egész nap nyitva állt, de elképzelhetetlennek tartottam, hogy a szél a hatodik emeletre felsodort volna egy virágszirmot.

Elhessegettem magamtól a gondolatot, és arra a következtetésre jutottam, hogy biztos a ruhámra tapadt és így hullhatott le a konyhakõre. Felvettem a földrõl, a nappaliban találomra leemeltem egy könyvet a polcról és beletettem a szirmot.

Másnap elmentem az egyetemre, egész nap tanultam, ahogy szegény édesanyámnak ezt megígértem, és nem gondoltam többé a vörös rózsasziromra, csak anyám emléke mardosott, annyira hiányzott nekem.

Este hazamentem és a konyhában, ugyanott, ahol elõzõ nap, megint ott hevert egy vörös rózsaszirom.

Nem tudtam mire vélni…

Próbáltam visszaemlékezni, hogy tegnap eltettem-e vagy sem. Végül már magamban is elbizonytalanodtam, mivel nem emlékeztem, hogy elõzõ nap melyik könyvbe is tehettem, ha egyáltalán tényleg betettem a szirmot. Azért próbáltam megkeresni. Több könyvet is végiglapoztam, de nem találtam sehol.

Ekkor felvettem ezt a szirmot a földrõl és betettem a tankönyvembe.

Másnap egyetem, tanulás, a szokásos mókuskerék, aztán futás haza.

Gondolom, nem lepõdsz meg, ha azt mondom, hogy a kövön, ugyanott, mint az elõzõ és azt megelõzõ napon, ott hevert a vörös rózsaszirom.

Megnéztem a tankönyvemet és megtaláltam benne, amit elõzõ nap lepréseltem.

Most már kétségem sem volt afelõl, hogy nem én õrültem meg.

Az tehát már biztos, hogy egy másik szirom, nem lehet a tegnapi vagy esetleg a tegnapelõtti.

Azonnal tudtam, hogy üzenetet kapok általa az édesanyámtól. Mert biztos voltam benne, hogy ezt õ hozta nekem.

Korábban nem hittem a kísértetekben, szellemekben, semmi okkultizmussal összefüggõ jelenségben, ráadásul nem jellemzõ rám, hogy nem racionalista beállítottságú diák lennék, mégis megborsódzott a hátam, hogy itt valami olyasmi kezd történni, amit nem vagyok képes megmagyarázni.

Ez így ment tíz napon keresztül. Minden este, amikor hazaértem, a konyha kövén ott hevert egy vörös rózsaszirom, amit mindig fölvettem és eltettem a könyvembe.

A tizedik napon az addig találtakat beletettem anyám bibliájába.

Gyertyát gyújtottam az emlékére, és amit korábban nem tettem, a biblia elõtt térdepelve-imádkozva elbúcsúztam tõle, hogy el kell fogadjam, nem láthatom többé.

Nem tudom elmondani, mennyire megnyugodtam.

Tudom, hogy az édesanyám nem hagyott el, csak nem láthatom Õt. Érzem, hogy velem van, átölel, és mielõtt iskolába mennék, éppúgy megcsókol és megsimogatja a hajamat, mint régen, és mondogatja: Rendbe fog jönni minden, kicsikém! Meglátod, rendbe jön minden!

6.

Szellemjárás

Nemcsak jósolok, hanem szabadidõmben tarotkártya-tanfolyamot is tartok. Az utóbbi években végre egyre több szakirodalom megjelent e témával kapcsolatban, de mivel könyvekbõl nem lehet olyan könnyen eligazodni a lapok jelentésén és értelmezésén, egyre többen fordultak hozzám kérdéseikkel. Így született meg végül a tarotiskola gondolata.

Az egyik csoportomba jár Márta, a fiatal, intuitív, rendkívül tehetséges teremtés.

Fülledt nyári nap volt, a szél sem rebbent a város utcáin. Emiatt egyre többször szünetet tartottunk, hogy a „tanítványok” és jómagam is egy kis hûsítõvel frissíthessük magunkat.

Éppen a pohár teámat szorongatva tértem vissza a többiek közé, akik közben egymással beszélgettek. Márta pont egy történetet kezdett elbeszélni a mellette ülõ Irénnek, amikor beléptem a szobába. A többiek elcsendesedtek jöttömre, csak Márta folytatta a mondanivalóját. Biccentettem felé, hogy folytassa. Minden szempár rászegezõdött.

– Azt meséltem Irénnek – magyarázkodott –, hogy a barátnõm milyen szörnyû lelkiállapotban van a férje halála után. A férje zûrös ügyekbe keveredett, és mivel nem látott más kiutat, öngyilkos lett. A barátnõm azóta gyakran álmatlanul forgolódik, mert fél.

– ???

– Éjszakánként recsegnek-ropognak a bútorai, és a négyéves kisfia visítozik a kiságyában, hogy „Apa itt van! Itt lebeg az ágyam fölött! Anya! Segíts! Olyan fekete az arca!”

Miközben Mártát hallgattam, rettenetes kép úszott el a szemem elõtt, melynek rémsége a csontvelõmbe hatolt.

– A férfi nem öngyilkos lett, hanem felakasztották – kezdtem. – Hárman voltak. Kettõ a lábát fogta, egy a nyakára tette a hurkot. Egy pajtában voltak. Egy régi istállószerû épületben. A férfi világoskék nadrágot, fehér – valami – pólószerû pulóvert viselt és tornacipõ volt a lábán.

Márta szeme elkerekedett.

– A barátnõmnek is meggyõzõdése, hogy a férjét meggyilkolták. Az elmondásából tudom, hogy farmernadrágban volt, fehér garbóban és tornacipõben. A fûzõje ki is volt oldódva…

Döbbent csend lett a szobában. Mártára néztem és megborzongtam.

– Itt van!!! – mondtam megdermedt arccal.

Abban a pillanatban hûs fuvallat csapott a szobába. Minden ablak nyitva volt, és a függönyök derékszögben föllibbentek, és pár másodpercig úgy lebegtek, mint amikor a pokrócot kirázzuk. Szabályszerûen tépdesve lobogtak. Mindannyian az ablak felé fordultunk. A szemközti balkonon ruhák száradtak, rezzenetlenül, míg a szobában kisebbfajta vihar tombolt. Még az asztalon levõ kártyákat is felborogatta.

A tanítványaim sikoltozni kezdtek.

– Itt van! Ez tényleg itt van!

– Imádkozzunk! – javasoltam. – Mondjuk el együtt a miatyánkot, és utána mindenki koncentráljon arra, hogy a szellem békében távozzon el tõlünk.

Letérdepeltünk, és imára kulcsolt kézzel imádkozni kezdtünk.

A függönyök még egyszer szédítõ táncba kezdtek, majd a fuvallat szinte végigsimogatott mindannyiunkat, és kiviharzott a szobából.

– Üzenni akart a szellem. Érzem. Azt akarta a tudtunkra adni, hogy nem természetes halállal hunyt el – mondtam. És találomra felvettem az asztal lapjáról egy tarotlapot. Megfordítottam, és felmutattam a döbbent, félénk áhítatban kucorgó tanítványaimnak. A nagy arkánum 12. lapja volt. Úgy hívják: Az akasztott.

Az esetnek rajtam kívül öt résztvevõje volt. Mindannyian egybehangzóan állítják, hogy természetfeletti jelenségnek voltunk a tanúi.

7.

Meghökkentõ jóslatok

Meghökkentõ jóslatnak azt tartom, ami – hogy úgy mondjam – a kérdezõ életében nem illik bele a képbe.

Általában konkrét kérdésekkel jönnek hozzám, amelyekre, még mielõtt a klienseim feltennék, már magamtól elmondom a válaszokat.

Ez így nem meglepõ, mert beleillett a „képbe”. Maximum csodálkozik, hogy honnan tudtam, hogy néz ki a férje, a fia vagy éppen a lánya, részletesen leírom a kedvese és néha sajnos annak felesége vagy barátnõje külsejét és szokásait, nagyjából behatárolom a szóban forgó életkorát, kártyát vetek és elmondom az elkövetkezõ fél évben történõ eseményeket kronológiai sorrendben. Soha nem jósolok hosszú távra, mert azt ellenõrizhetetlennek tartom, és nem akarom determinálni a hozzám fordulók életét sem jóslással, sem sorselemzéssel.

Azt vallom, hogy bár a sorsunk meg van írva, mégis rengeteg dolog rajtunk múlik, hogy mi történik majd velünk. Képesek vagyunk alakítani az életünket, és vallom – pont ezért használok tarotkártyát –, hogy utak állnak elõttünk és a szabad akaratunkkal eldönthetjük, hogy melyik úton induljunk el a meghatározott cél felé. Mert kell, hogy legyen célunk!

Ha nincs célod, teljesen mindegy, hogy melyik úton indulsz el!

Úgy szoktam egyszerûen és közérthetõen a sorsunkat szemléltetni, hogy ha a célod az, hogy el akarsz jutni Rómába, számtalan út közül választhatsz, hogy oda érj.

Tehetsz kitérõket. Rómába eljuthaszt például Budapestrõl Tanganyikán keresztül is. Akkor is ugyan oda fogsz megérkezni, ahova meg kellett végül érkezned.

Én csak megmutatom az ösvényeket, hogy érdemes-e elmenned Tanganyikába is vagy sem?! De a döntés a te kezedben van. Te fogod meghatározni, hogy akarod-e ezt a kerülõt. Megmondom, mi fog veled közben történni, ha ezt választottad, és azt is megmutatom, hogy mi fog veled történni, ha egy másik utat választasz. De hangsúlyozom: Te döntesz!

A klienseim meghallgatják a jóslatomat, szorgalmasan jegyzetelik, amit javaslok, felveszik diktafonra, amit mondok és fél év múlva újra felkeresnek, beszámolnak arról, hogy „bejött”, amit mondtam.

De ez számomra nem meglepõ.

Sõt! A kliensemnek sem annyira, mert amiket megélt, és amelyik úton járt, az oda vezetett, amit megmutattam neki, és ahol felkészülve járta be a sorsa térképét.

A meglepõ jóslatok viszont annyira másak.

Nincs meghatározott cél és út, vagy ha van is, a kliensem nagyon letér róla, anélkül, hogy erre fel lenne készülve. Pontosabban ez az az út, ami meg sem fordul a fejében, hogy számára valaha is járható lenne. Nem kiszámítható, nem szerepel a tervek között, fogalma sincs róla, hogy az út egyáltalán létezik.

Hát ebbõl születnek a meghökkentõ jóslatok!

Svédországból érkeztem haza, ahol egy jós-körúton vettem részt, mivel az ott élõ klienseim meghívtak. Még alig kezdtem hozzá a kofferek kipakolásához, máris csörgött a telefonom. Egy barátnõm barátnõjének a barátja (ahogy ez már csak lenni szokott!) kért idõpontot.

– L. László vagyok – mutatkozott be egy kellemes hangú fiatalember. Megbeszéltük másnapra a randevút, és annak rendje-módja szerint fogadtam õt.

– Nem akarom rabolni az idõdet– kezdte. – Nem is kell megnézned a tenyeremet, mert tulajdonképpen csak egyetlen dolog foglalkoztat. Beadtam egy pályázatot az Átrium Hyattbe és az érdekel, hogy elnyerem-e a krupiéi állást.

Végigmértem a fiút. Snájdig, jó megjelenésû, harminc körüli, intelligens tekintetû, gyér hajú, igényes, de sportos öltözetû. (A jóslásban az úgynevezett fiziognómiának – külsõ megjelenésnek – is van jelentõsége.)

– Ha megengeded, azért mégsem „ugornám át” a tenyeredet, hátha mégis mond valami érdekeset – mondtam mosolyogva és máris kezembe vettem a kezét.

– Hmmm… hmmmm…

– Ez mit jelent? – kérdezte kíváncsian.

– Hmmmm… Csak úgy nézegetem – válaszoltam.

– Hát akkor is! Hallottam, hogy hümmögtél. Csak nincs valami baj?

– Egyenlõre tanulmányozom a tenyeredet. Ez minden embernél más és más. Nincs két teljesen egyforma tenyér, még az ikertestvérek esetében sem.

– Hát én evvel születtem…

– Tévedsz. A tenyerünk örökké változik, ellentétben az ujjainkkal vagy a vérünkkel. A rendõrség ezért nem vesz tenyér lenyomatot. De olvasni tudok a kezedbõl, és számomra az derült ki belõle, hogy nem ebben az országban születtél. Tizenhétéves korod körül elveszítetted az egyik közeli rokonodat, mert az életvonaladon ebben az idõszakban egy traumatikus élmény mutatkozik.

– Mibõl jöttél rá erre?

– Itt van egy kis csillag. Látod? Az életvonalad, amely a mutatóujj és a hüvelykujj között ered és a csukló elsõ gyûrûjéig fut le. A tenyérjóslás szerint általában hetvenöt évre van fölosztva. Egyébként nálad ez túlhalad, ami jót és hosszú életet ígér.

Ám ebbõl könnyû kiszámítani, hogy milyen korban milyen események következtek be az eddigi életedben. És a csillag a tenyérjóslásban a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem jót jelent.

Ebbõl tudtam kiszámítani, hogy a traumatikus élményed körülbelül tizenhétéves korod körül ért. Azt, hogy haláleset történt a családodban, nincs persze beleírva.

– Az anyukám halt meg akkor. De ha nincs beleírva, mégis honnan tudtad?

– Éreztem! – mondtam természetes egyszerûséggel.

– Látom, gyerekkorodban – talán tíz éves sem lehettél – megoperálták a hasadat. Csak nem a vakbeled vették ki?

– De… – ámuldozott.

– Jó nagy jupiter, saturnus és apollón dombjaid vannak. Ráadásul kerekdedek és puhák. Az ujjaid rövidek és tömpék. Biztos földjegyben születtél.

– Tényleg! Bika vagyok! – kiáltott fel álmélkodva, mint egy kisfiú, ha valami csodálatos dolgot pillant meg és nem tudja magában tartani a csodálkozása hangját.

Erre már elkacagtam magamat.

– Várj! Hiszen nem mondtam neked semmi olyat, amit te ne tudtál volna. Még semmit sem jósoltam neked.

– De akkor is… – értetlenkedett. – Honnan tudod rólam ezeket? Hiszen még a barátnõm sem tudhatja, hogy mikor halt meg az anyukám és hogy mikor vették ki a vakbelemet!

– Tudom és kész! – intettem le a lelkesedését. Akkor nézzük, milyen lehetõségek állnak elõtted.

Keverd meg a lapokat – nyomtam kezébe a kártyát.

– Ezt? – kérdezte, miközben hátra hõkölt a fejével.

– Igen, ezt. Miért? Nem nyerte el a tetszésedet?

– Neeem…, csak olyan kevésnek tûnik.

– Ez így igaz. Ez a tarot nagy arkánuma és mindössze huszonkét lapból áll.

– Nem akarsz valami többõl jósolni?

– Most reklamálsz vagy keversz? Tudd meg, hogy a tarotban az egész életünk, az eredetünk, a teremtésünk misztériuma, sõt más emberek sorsa is benne van. A világ összes más kártyájáért sem cserélném el.

Laci végül megadta magát. Kevert, húzott, és szerencsére akadékoskodás nélkül teljesítette, amire megkértem.

– Szóval az érdekel, hogy összejön-e a krupiéi állásod az Átrium Hyattben. A jóslatom megkapod, bár nem fogod elhinni. Az állásod összejön. Így már nincs izgulni valód. Most május eleje van, és két hét múlva értesülni fogsz arról, hogy mehetsz dolgozni.

– Hát ez nagyszerû – dörgölte össze lelkendezve tenyerét a fiú.– De miért mondtad, hogy nem fogom elhinni?

– Türelmetlen vagy. Várj, még alig mondtam valamit.

– Hogyhogy? Hát nem ez a lényeg?

– A sorsod összehoz egy férfival, aki munkát ajánl neked külföldön, egy déli országban. Nem a rulett-kereket fogod pörgetni, hanem ingatlanokkal fogsz foglalkozni. Félni fogsz ettõl a munkától, mert semmi tapasztalatod nem lesz benne. De megiszod az élet vizét és megszerzed a tudást és a tapasztalatot.

A barátnõd nem fog majd veled kiutazni. Azt fogja mondani neked: Amíg nem dolgozod be magad, és nem szilárdítod meg a pozíciódat, a biztos állását nem fogja föladni miattad. Ha tudná, hogy milyen késõ lesz, mire elhatározza magát… Addigra Te már más asszonnyal fogsz együtt élni. Külföldi, kreol bõrû nõvel, aki sokszor gyötörni fogja az életedet, de annyira szeretni fogod, hogy az itteni barátnõddel minden kapcsolatot megszakítasz majd. Ha ezt az utat választod, a napsütésbõl áradó egészség, bõség és siker vár majd rád. Ha maradsz, lehetsz krupié. Teljesül a vágyad.

Augusztus 22-e körül felszáll a repülõgéped. Rajta ülhetsz te is. Ez a jóslatom!!

Ha azt mondom, hogy Laci meg sem tudott mukkanni a meglepetéstõl, egyáltalán nem adom vissza azt a képet, amit abban a pillanatban vágott. Csak a fejét csóválgatta, hitetlenkedve.

– Hmmm – mormolta most õ. – Ez képtelenség. Nem ismerek senkit, aki külföldre hívhatna dolgozni. Ingatlanok? Semmit sem értek hozzájuk. Még egy varrótût sem tudnék eladni. Építkezni esetleg? Vagy valami ingatlan-beruházáson dolgozni? Maximum tolmácsként, de abban viszont van rutinom. A barátnõm? Annyira szerelmes belém, hogy a világ végére is utánam jönne. Csoda, hogy ide nem kísért el, annyira féltékeny. Bõség? Gazdagság? Albérletben élek. Soha nem lesz egy tisztességes otthonom…

l998. augusztus 17. délután

Éppen elbúcsúztam egy régi kliensemtõl és a fodrászhoz készültem, hogy a másnapi tévészereplésemre egy kicsit embert faragjak magamból.

Csöngettek!

Ki a csuda lehet? Mára nem adtam több idõpontot…

Az ajtóban L. Laci állt vigyorogva, egy óriási csokor virággal a kezében.

– Szia. Bejöhetek?

– Ezt nekem hoztad?– néztem a csokorra.

– Ühüm. Jöttem elbúcsúzni.

– Hogy-hogy?

– Hát utazom. Nem emlékszel?

– Valami rémlik…

– Megjósoltál mindent. Én vagyok, aki a krupiéi állás ügyében kerestelek fel három hónappal ezelõtt.

– Áááá! Persze! Gyere be.

– Minden úgy van, ahogy mondtad. Megkaptam az állást és elkezdtem dolgozni. Az elsõ nap a másik krupié elmondta, hogy külföldre mehetne, a Kanári-szigetekre egy szállodaláncolat képviselõjének, ahol magyar turistáknak kellene árulni a helyi apartmanokat. Jutalékos rendszerû, jól fizetõ állás, ahol angol nyelvtudás és jó fellépés szükséges. „Milyen jó lenne, ha mehetnék – sóhajtozta. De a feleségem veszélyeztetett terhes és így le kellett mondanom a lehetõségrõl.

– Nem tudsz beajánlani magad helyett?– kérdeztem.

– Dehogynem!

– Hát így történt!!! Ahogy elõre megmondtad. Elmentem a srác helyett és kitöltöttem egy tesztet. Megfeleltem, és utána gyorsan elvégeztem egy tanfolyamot. A barátnõm tényleg nem jön velem, mert a tuti állását nem akarja reszkírozni. Augusztus 22-én indulok, dátum szerint pontosan, ahogy megjósoltad, fölszáll velem a repülõgép. Egészség, bõség, gazdagság, új szerelem. Ezzel biztattál! Lehet, hogy lesz egy saját lakásom?

Elnevettem magamat.

– Meglátod, lesz lakásod, bár nem ebben az országban.

– ???

– De ez már egy másik történet.

8.

Hûtött pezsgõ

Horváthné Magdi régi kliensem, már szinte semmi új dologba sem fog bele, mielõtt velem konzultálna. Mégis elsõ találkozásunk volt a legérdekesebb, legalábbis a jóslatom terén.

Magdi közel áll az ötvenhez, mégis negyven körülinek tûnõ, csinos, vonzó külsejû pesti özvegyasszony. Nagy fia van, unokája, akiket imád. Nem sokat gondol a szerelemre, mióta egyedül maradt, életét a családja és könyvelõi munkája tölti ki.

Unalmas, monoton munkaköre örökké idegesíti, váltani szeretne.

– Kendra! Azért jöttem hozzád, hogy nézd meg, légy szíves, milyen lehetõségem adódhat még az életben, hogy megszabaduljak a „másoknak könyvelés” tespedt rabigájából?

Elnevettem magam, mert láttam Magdi jövõjét, és a könyvelés akkor is fõszerepet játszott a sorsában. De mást is láttam.

– Magdi! A könyveléstõl, sajnos, bármennyire szeretnéd, akkor sem fogsz megszabadulni. Bár nem azt látom, hogy ettõl a jövõben olyan iszonyatosan irtóznál.

– Hát nem tudom, mi tarthatna meg engem ebben a szakmában, mert már évek óta nyûgnek érzem az egészet és olyan, mint egy nagy púp a hátamon. Mások papírmunkáját a nyakamba ömlesztik, és a számokkal koptatom a szememet… El sem tudod hinni, hogy mennyire elegem van az egészbõl.

– És ha azt mondom, hogy a saját vállalkozásodban fogsz dolgozni és annak a könyvelését intézed?

Magdi szeme elkerekedett.

– Kizártnak tartom, hogy annyi tõkét összeszedjek, hogy egy ilyenbe belevágjak. El sem tudod hinni, hogy mennyi pénz kell hozzá. Elõször is irodát bérelni, aztán számítógépeket venni, bebútorozni, és még sorolhatnám. Ha hirtelen összeadom, akkor is kell hozzá legalább másfél, kétmillió forint, hogy egyáltalán elkezdjem.

– Magdikám! Ne csinálj olyan költségvetést, aminek semmi értelme sincs. Te találkozol két hónapon belül egy férfival, akit a múltadból már jól ismersz. Érzelmi kapcsolatban álltál vele, nagyon szerelmesek voltatok egymásba, és mégis máshoz mentél feleségül. Azóta nem találkoztatok, de a férfi tudja, hogy egyedül vagy, és mivel õ is megözvegyült, fel fog keresni téged. Üzletember lett, gazdag férfi, aki az életét és a szerelmet még nem zárta le a szívében. El ne utasítsd a közeledését, mert újra fellángol a kapcsolatotok és fél éven belül feleségül fog venni téged. Te segíteni fogsz neki az üzleti ügyeinek a papírmunkájában, így a könyvelés ütõerén fogod tartani a kezedet, és ez egyáltalán nem fog a nehezedre esni.

Azt hiszem, szavakkal el nem mondható, Magdi mennyire meghökkent a jóslatom hallatán. A szemébõl sütött a „micsoda képtelenség” kifejezése, de addig erõsködtem, hogy ez márpedig így lesz és tudom, hogy nem tévedek, hogy végül a „hagyom magam, elõbb szabadulok ettõl az õrült nõtõl” gondolattal a fejében elviharzott tõlem.

Mit tesz Isten? Eltelt jó félév a találkozásunk óta, amikor Magdi újra felkeresett.

– Te kis boszorkány! Ide nézz! – kezdte, és az orrom alá dugta a kezét, melyen egy gyönyörû gyémántköves gyûrû pompázott. – Ez a menyasszonyi gyûrûm. Jancsitól kaptam, akit megjósoltál nekem. Megmondom õszintén, hogy amikor nálad jártam, úgy mentem el tõled, hogy ez a nõ biztos bolond. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de amit akkor jósoltál, egy szót sem hittem el az egészbõl. De igazad volt. Képzeld, hogy attól számítva, hogy elmentem tõled, rá két hónapra beállított Jancsi, aki még 18 éves koromban gyûrûs võlegényem volt. Akkoriban nagyon imádtuk egymást, diákszerelem volt a miénk, de a családunk annyira ellenezte a házasságunkat, mivel én református vagyok, Jancsi pedig katolikus, hogy szétment az utunk. Most már mindketten tudjuk, hogy a szüleink bigottságáért drágán megfizettünk, de akkoriban egy faluban éltünk, és hogy ne vegyenek szájukra az emberek, hogy pártában maradtam, apám parancsára Pestre mentem tanulni, ahol megismerkedtem a késõbbi férjemmel. Mikor haza-hazalátogattam a szülõi házhoz, mindig megkérdeztem, mi lett Jancsival, de úgy mondták, hogy õ is hátat fordított a falunknak és õ is Pestre ment szerencsét próbálni. Tudod, hol lakott? Tõlünk két utcával lejjebb, de errõl fogalmam sem volt harminc éven keresztül. Szóval Jancsi megjelent nemrég az életemben, és elmesélte, hogy milyen nehezen viselte el a szétválásunkat. Késõbb ugyan õ is megnõsült, gyerekei születtek, jó házasságban élt a feleségével, akivel kölcsönösen tisztelték egymást, de úgy intézte, hogy a közelemben lakjon, és titokban sokszor meglesett engem, ahogy vittem a fiamat az óvodába, amikor szülõi értekezletekre jártam, amikor munkába mentem… Ha én ezt tudtam volna, megszakadt volna a szívem. Amikor ezeket elmesélte nekem, annyira elérzékenyültem, hogy ott helyben annyira sírva fakadtam, hogy alig tudott megvigasztalni. Hát létezik ez, hogy annyi éven keresztül rajtam tartotta az óvó tekintetét, hogy a távolból figyelt és vigyázott rám?

Olyan boldog vagyok, hogy eljött hozzám és elmondta, hogy még mindig szeret, és soha sem fog elfelejteni. Kendra! A jövõ héten össze fogunk házasodni, és meg szeretnélek hívni az esküvõnkre.

– Na és a könyvelés? – kérdeztem gyanakodva.

– Ahogy mondtad. A régi állásomat már otthagytam, és Jancsi könyvelését csinálom. Számítógépes és egyéb elektronikai alkatrészekkel kereskedik. Van egy szép kis üzlete a belvárosban, és fogalmad sincs, hogy menynyi papírmunka van ezekkel a kis mütyürökkel. De nem izgat. Boldogan dolgozom, mert kettõnkért és a családunkért dolgozunk benne. A gyerekeink és az unokáink mesésen kijönnek egymással. Örülnek, hogy így egymásra találtunk újra. Nászútra is menni fogunk, úgy terveztük, hogy Kaliforniába. Mondd, te kis boszim! Nagyon látszik rajtam, hogy milyen boldog vagyok?

– Nagyon látszik, Istennek hála – mondtam nevetve, és Magdi boldogságára koccintottunk egyet azzal a pohár pezsgõvel, amit egy hónappal korábban már behûtöttem az alkalomra való tekintettel.

9.

Amikor le akartak buktatni

Vannak emberek, akik csak azért mennek „jósdába”, hogy vizsgáztassák a jósokat. Zárkózottá válnak és elvárják, hogy az egész életüket elmondjam. Nem is a jövõ érdekli õket, hanem a múltjuk. Nem arra kíváncsiak, hogy mi lesz, milyen lehetõségek állnak elõttük, hanem mondjam el, hogy mi volt!!

Így jelentkezett be hozzám egy kellemes hangú, szimpatikus úr, Gordon István. Az õ teljes nevét – saját beleegyezésével – kiírhatom e könyvben. De hogy mi és hogy is történt valójában, olvassák el az alábbiakat. Ugyanis õ írta!

„Apróhirdetésben bukkantam az alábbi mondatra: Kendra, a sorselemzõ New York után ismét Budapesten fogad a hét minden napján. Hmmm. Sorselemzõ. Érdekes. Nagyon érdekes. Mindenesetre bejelentkezem a megadott telefonszámon. Inkognitóban. Bennem majd emberére talál Kendra. Engem ugyanis sem jóslással, sem boszorkánykodással nem lehet hülyíteni. Sohasem hittem az aurában, de még alfába sem lehetett kényszeríteni.

Néhány perccel a megadott idõ elõtt érkezem. Csengetésemre az asszisztensnõ nyit ajtót. Néhány perc türelmet kér, amíg Kendra elbúcsúzik korábbi vendégétõl.

Aztán belépek a sorselemzõdébe. Tágas szoba, ízlésesen berendezve. Semmi hókusz-pókusz, nincs varázsgömb, nincsenek speciális boszorkánykellékek. Kendra leül a kanapéra, majd maga mellett hellyel kínál. Beszélgetni kezdünk közömbösnek tûnõ témákról. Észre sem veszem, hogy õ már „dolgozik“. Aztán hirtelen, minden átmenet nélkül megkérdezi:

– Uram, maga biztosan azért jött, mert a saját sorsára kíváncsi?!

Választ nem is várva, folytatja korábbi témánkat, de most nehezen tudok rá figyelni. A világon senkinek sem szóltam errõl a programomról. Mibõl gondolhatja, hogy én valóban nem a sorsom elemzésére vagyok kíváncsi, hanem rá? Nem baj, csak ki ne essek a szerepembõl!

– Mondok néhány nevet, ezek közel állnak önhöz. Péter, Judit, Kázmér…

Erre most mit mondhatok? Péter a fiam, Judit a feleségem. Kázmérról viszont fogalmam sincs, hogy kicsoda. Ez utóbbit tudomására is hozom. Nem zavarja, beszélgetünk tovább.

– Ön véletlenül nem újságíró vagy valami hasonló?

Most mit tegyek? Ha bevallom, lõttek a leleplezési szándékomnak. Viszont tovább mégsem hazudhatok, ez a nõ belém lát.

– Igen, újságíró vagyok – mondom némileg megszégyenülve, bátortalanul, mint a leleplezett kisgyerek, aki titokban belenyalt a lekvárosbödönbe. Mindenesetre megnyugtatom Kendrát, cseppet sem a rossz szándék vezetett, csupán kíváncsi voltam, hogy néz ki egy igazi sorselemzõ. Magyarázkodásomra mindössze egy szájszegletbõl eleresztett, magabiztos, megbocsátónak tûnõ mosoly a válasz. És mintha mi sem történt volna, folytatja.

– Két gyereke van. Egy fiú és egy lány. A fiú az idõsebb.

Majdnem telitalálat. A lányom az idõsebb. Mielõtt még hagynám magam tovább kábítani, meg próbálom átvenni az irányítást. Mint újságíró. És nem mint sorselemzésre váró páciens.

– Szóval most már tudja, hogy újságíró vagyok. Nincs ellene kifogása, hogy ne velem, hanem önnel foglalkozzunk?

– Csak nyugodtan kérdezzen, de azért remélem, nem haragszik, ha közben én is teszem a dolgom. Nehezen tudom ugyanis függetleníteni magam a benyomásaimtól. Ha kíváncsi, rögtön azzal kezdem, hogyan lett belõlem sorselemzõ. Ezzel a szakmával tulajdonképpen már gyerekkorom óta foglalkozom. Persze akkoriban nem ismertem fel a képességeimet, mert honnan is gondolhattam volna, hogy ami nekem természetes, azt más nem tudja.

– Milyen képességekre gondol konkrétan?

– Ha valakire nagyon erõsen rákoncentrálok, és magamba engedem a belõle kiáramló energiákat, akkor sok mindent megtudok az illetõrõl.

– Na látja, ez az elsõ, amiben én nem hiszek.

– És ha azt mondom, hogy ezeket az energiákat én képes vagyok információkká átalakítani?

– Akkor sem!

– Na jó, hát akkor figyeljen!

– Az ön két gyereke jelenleg tanul. A lányának hihetetlenül jó a képlátása, a fia viszont mûszaki beállítottságú. A felesége szintén a reáltémákhoz vonzódik inkább. Kérem, most árulja el, miben tévedtem.

– Semmiben! Mindkét gyerekem egyetemista, a fiam a mûszakira jár, a lányom angol-orosz szakos, és fotózik. Ami a feleségemet illeti: matematika-fizika szakos tanárnõ.

– Bizonyára ezzel az aprósággal sem gyõztem meg, de most inkább folytassuk az elõbbi témát. Szóval én valóban nem gondoltam arra, hogy ez különleges tulajdonság, aminek az emberek többsége nincs birtokában. Szerencsém volt, mert amikor erre rájöttem, a véletlen New Yorkban összehozott a világhírû jóssal, Tom Sydneyvel. Pár perces beszélgetés után rákérdezett, vajon tudom-e, hogy én rendkívül erõs, intuitív alkat vagyok. Javasolta, hogy fejlesszem tovább a látnoki képességeimet, mert azzal fel lehet nyitni az úgynevezett harmadik szemet. Felajánlotta, hogy foglalkozik velem, ami óriási dolog, hiszen évente legfeljebb öt tanítványt vállal. Így hát New Yorkban maradtam.

– Fogadott már magyarokat ön elõtt?

– Nem. Én voltam az elsõ. Mellesleg tíz hónapig jártam hozzá, hetente háromszor két-két órát. Önnek van egy gyönyörû kutyája, s az egész család imádja.

– Hát ez nem jött össze! Sajnos nincs kutyánk, bármennyire is szeretnénk, mivel a családban többen allergiásak a kutyaszõrre. Amúgy konkrétan mit tanult Sydneytõl?

– A leglényegesebbet, hogyan lehet azt a bizonyos energiát információvá átalakítani. Így tudom aztán megmondani a mellettem helyet foglaló személy meg az õt körülvevõk nevét. Mondja csak, Malgorzata és Wojtek ismerõse nincs véletlenül? Lehet, hogy helytelenül ejtem ki ezeket a neveket, de a lényegen nem változtat.

Nos, ekkor csipkedni kezdtem magam, mondván, itt valami általam fel nem fogható történik. Azt hiszem, nagyon halkan válaszoltam:

– Tíz évet éltem Lengyelországban, és a legjobb barátomat valóban Wojteknek hívták, a felesége pedig Malgorzata volt. De mondja csak, ezt hogyan találta ki?

– Fogalmam sincs róla, de tény: önbõl áramlott ki. Megéreztem. És azt hiszem, a megérzéseket nem lehet megmagyarázni, és semmilyen fizikai törvénnyel nem lehet körülírni. De tovább már ne menjük bele a részletekbe, hiszen ezek valódi titkok, amelyeket én nem adhatok ki.

– Miért, én mit kezdhetnék velük? Hiszen nekem sajnos fikarcnyi beleérzõ képességem sincs.

– Csak azt hiszi!! Ez mindenkiben benne van, csupán tudni kell a felszínre hozni ezeket. Ne mondja, hogy önnek sohasem voltak megérzései! Megcsörren a telefon, s kitalálja, ki hívja. Vagy mondjuk egy rossz érzés kerítette a hatalmába.

– Ki kell ábrándítanom, nekem nincsenek megérzéseim. Ha megígéri, hogy holnap háromkor felhív, és valóban akkor csörren meg a telefonom, akkor valóban biztos leszek benne: Ön hív.

– Akkor Önben ez jobban elbújt, mint az átlagemberben.

Azt tudja, hogy hajlamos a magas vérnyomásra, a cukorbetegségre?

– Valóban néhány éve gondot okoz nekem a magas vérnyomás, s az orvosom sem ajánlja a sok édességet, amit sajnos valóban nagyon szeretek. De térjünk vissza Önhöz. Mi történt New Yorkot követõen?

– Hazajöttem és folytattam az egy évvel korábban megszakított praxisomat. Csak most már a Tom Sydneytõl szerzett, lényegesen nagyobb tudással.

– Említettem, hogy egy hirdetésben akadtam önre, ahol arra a szóra figyeltem fel, hogy sorselemzõ. Ez mit jelent konkrétan?

– Talán a pszichológiához áll a legközelebb, ha már mindenképpen valamilyen tudományághoz akarja kötni. – Vigyázzon, mert ön bénulásra hajlamos. Mondja csak, volt a családjában megbénult személy?

– Igen…, a nagymamám. Agyvérzést kapott, megbénult és pár évre rá meg is halt.

– Mondtam az elején. Ön is dolgozik, meg én is. Ahogy valami kiáramlik önbõl, azt azonnal közlöm. De térjünk vissza a sorselemzéshez! Nos, az a véleményem, hogy bár sok minden történés tõlünk függetlenül zajlik le, ha valamire fölhívják a figyelmünket, mi magunk a kapott információt felhasználhatjuk, és körültekintõbben tudjuk irányítani a sorsunkat.

– Tudná ezt egy példával illusztrálni?

– Például a ház tetejérõl lezuhanó kõvel. Ha ön arról elõre tud, hogy egy adott helyen egy adott idõben a fejére fog zuhanni egy kõ, elkerülheti. Az esemény öntõl függetlenül is le fog zajlani. Vagyis a kõ ott és akkor le fog zuhanni akkor is, ha éppen arra jár, és akkor is, ha nem. Ha tudja elõre, hogy ott és akkor a fejére fog zuhanni egy tégla, egyszerûen nem sétál arra. Érti? Persze ez az egész most csak képletes, s azt hivatott magyarázni, hogy ki a jó sorselemzõ. Aki a tenyérbõl, a kártyából és a saját intuícióira támaszkodva úgy tud tanácsot adni, hogy az a bizonyos kõ ne az illetõ fejére essen. És olyan tanácsot adjon a jövõt illetõen, hogy az azt kérõ vagy egyáltalán ne menjen annak a bizonyos háznak a környékére, vagy ha már mégis ott tartózkodik, akkor ne lépjen a zuhanó kõ alá. Én ezt tartom a sorselemzõ legfontosabb feladatának, s nem azt, amivel úgy hiszem, az elõbb önt, a hitetlent is sikerült megdöbbentenem. Azok csak apró, mellékes tényezõk, hogy elmondtam, ki és mi veszi önt körül.

– Említette a tenyeret és a szemet. Ezek, ha éppen úgy akarom, tényeket közölnek rólam önnel. De a kártya az más, ott a véletlenszerûség dönt.

– Téved! A sorsszerûség. Hogy melyik kártyalapot emeli ki, az nem véletlenszerû, azt ön irányítja. Az csakis öntõl függ!

– Szerintem pedig a pillanatnyi véletlenszerûségtõl. De ne vitatkozzunk, mert ez csak szemlélet, illetve megfogalmazás kérdése.

– Ön járt már korábban jósnõnél?

– Igen, jártam. Azért, hogy tájékozódjam: mások mit és hogyan csinálnak. Én tarotkártyát használok, melyhez alapvetõen szükséges a héber nyelv ismerete. Én csak ezért töltöttem egy teljes esztendõt Izraelben, ahol nyelvvizsgát is tettem.

– Úgy érzem, lassan mindent megtudok önrõl, amire kíváncsi voltam. A fizetésnél akár számlát is kaphatok?

– Természetesen. Ez itt nem zugjósda! Én a sorselemzést teljesen hivatalosan, vállalkozóként végzem. Normálisan adózom, mint bárki más.

– Mit szólt az APEH-ügyintézõ, amikor adószámot kért tõle?

– Hát…, meglepõdött, az tény, s mondta, ilyen még nem volt a praxisában. Gondot is okozott, amikor az úgynevezett SZJ-számot kellett meghatározni. Végül asztrológiai és spiritiszta tevékenységet folytató személyként lajstromoztak.

– Nagy az ön klientúrája, hiszen bejelentkezésemet követõen nem azonnal kaptam idõpontot. Mondja, kik keresik fel leginkább?

– Neveket természetesen nem mondhatok, de a választások elõtt több politikus is felkeresett. De jönnek hozzám sportolók, tévés személyiségek, diplomások s különösebb végzettség nélküliek szintén.

– És mire kíváncsiak?

– A jövõjükre.

– Kap visszajelzéseket?

– Nekem az a visszajelzés, ha a kliens többször is visszatér. Márpedig ha az elemzéseim jónak bizonyulnak, akkor bizonyos probléma esetén legközelebb is visszatér a kliensem. Egyébként elárulom, úgy kilencven százalékosnak mondható a teljesítményem, s nagyon sok hálás telefont kapok.

Gordon István

(Kurír 1998. június 3.)

10.

Klinikai halál háromszor

Az alábbi eset – amelyet Cseszkó Ferenc, érdi szobafestõtõl hallottam (szintén beleegyezett a teljes neve feltüntetésébe) –, annyiban különbözik a többi történettõl, hogy õ nem a kliensem.

Már több mint egy évtizede nem duráltam neki magamat egy újabb lakásfelújításnak, de amikor már halaszthatatlanná vált, a sógornõm beajánlotta nekem Cseszkó urat mint univerzális lakásfelújításokban jártas mestert.

Cseszkó úr alacsony, köpcös, ötven év körüli, gyorsbeszédû, ritkás fogú ember.

Szuggesztív egyéniség, aki egy perc alatt képes volt meggyõzni arról, hogy õ az én emberem. Rajta kívül jobbat és olcsóbbat úgysem találhatnék, ráadásul precíz, tiszta munkát végez.

Úgy hatott rám, mint Napóleon Josephinre. Egyszerûen elbûvölt. Végsõ vegyifegyverét bedobva a fejét egy kissé oldalra fordítva, hunyorogva így szólt:

– Én ismerem ám magácskát, Kendrácska.

– Ne mondja! És honnan?

– Hát láttam a tévében. Ha azt mondom, hogy a „szem a lélek tükre”!? Na? Na?!

– Hát tényleg! Pár napja éppen ezt mondtam a Szerencsepercekben. Cseszkó úr! A munka a magáé.

Kezet csaptunk rá, és megállapodtunk.

A felújítás számomra elég kedvezõtlen idõpontban, közvetlenül húsvét után kezdõdött meg, mivel jósnõ barátnõmmel éppen a Walpurgis éjszaka alkalmából (áprilisról májusra virradó éjszaka) az egész országra szóló mágikus áldozat-bemutató szertartásra készültünk. Sok idõt, elõkészületet vett igénybe, mert a gyógynövényeket és az anyaföldet az ország különbözõ megyéibõl hordtuk össze, hogy a föld által az egész ország energiamezõje szimbolikusan képviselve legyen.

A húsvétot megelõzõ holdtöltét sem a családunkkal töltöttük, hanem elhagyott temetõkben kóboroltunk, ahol például csalánt szedtünk a varázsláshoz, miközben a „frász” kerülgetett bennünket a félelemtõl. De bíztunk jó szellemeink segítségében, és végül sikerrel begyûjtöttük a szükséges növényeket.

Szóval elég elfoglaltságom akadt…

Cseszkó úr és társa közben szorgalmasan nekiállt a lakás megszépítésének. Elõször is óriási felfordulást csináltak nálam, hogy sem a kártyámat, sem az ingámat nem találtam sehol.

Ráadásul a Walpurgis eseménye kapcsán több meghívást is kaptam az RTL Klub, a TV2 , a Budapest TV-tõl, így miközben az interjúkra igyekeztem, sokszor magukra kellett hagynom a lelkes mázolókat.

Ha pedig otthon voltam, az újságírók adták egymásnak a kilincset.

Éppen a Story magazin egyik újságírójától köszöntem el, mikor Cseszkó úr megragadta a karomat.

– Kendrácska! Nézzen csak rám!

– Parancsoljon. Vegyek még ragasztót, vagy a makulatúra fogyott el már megint?

– Nem, dehogyis!! Azért kértem, hogy nézzen rám, mert megláttam az auráját.

– Maga látja az én aurámat? – képedtem el, és amennyire csak lehetett, belenéztem Cseszkó úr szemeibe. Mivel abban a pillanatban én is erõsen koncentráltam, éppen úgy, mint jóslás közben, megláttam Cseszkó úr szemében a halál angyalát.

– De hiszen maga már meghalt– kiáltottam föl, miközben a hideg is végigszánkázott a karomon.

– Háromszor – mutatta az ujjaival Cseszkó úr, mint Ludas Matyi Döbrögi felé. – De honnan látja ezt?

– Maga honnan látja az aurámat? – kérdeztem vissza.

– Jaj, Kendrácska! Hosszú története van annak. Volt egy kis cégem, de csalók kezébe kerültem és tönkrementem. Egyik napról a másikra földönfutóvá váltam. Nem maradt semmim, csak a ház, amiben éltem a feleségemmel meg a lányaimmal. Bánatomban, hogy most mihez kezdjek, egy álló hónapon át csak ittam, és rengeteget dohányoztam. Jóformán egy falat sem ment le a torkomon. Egyik este, mikor a feleségem a vacsorát fõzte, kimentem hozzá a konyhába beszélgetni, de végül akkor is csak sóhajtozni tudtam. Az asszony hiába kínált a pörkölttel, csak a pálinkásüveget húztam meg újra.

Egyszer csak érzem ám, hogy a vécére kell menjek. Hát, képzelje, jött a vér belõlem alul s felül. Én olyan rosszul lettem, hogy azt nem tudom magának elmondani. Szólok a feleségemnek, hogy valami baj van, de már abban a pillanatban el is vágódtam a konyhakövön. Akkor állt be nálam a klinikai halál elõször. Látom ám, hogy nagy fényesség vesz körül. Csupa aranyszínû minden. Nem fáj semmim, csak örömet és boldogságot érzek. Olyan lények vesznek körbe, mint az apostolok. Azok is aranyszínû köntösben állnak, és mintha várnának engem. Egyszer csak szétnyílnak elõttem, és esküszöm magának az élõ Istenre, ott állt a mi megváltó urunk, Jézus Krisztus…

– Mondott magának valaki valamit?

– Nem szólt hozzám senki sem. De olyan csudás érzéseket éltem át, hogy azt nem tudom magának szavakba önteni… Arra eszméltem, hogy a mentõautó szirénázva robog velem. Bevittek a Kútvölgyi kórházba, ahol Forgács professzor azonnal megoperált. Kilyukadt a gyomrom és olyan súlyos állapotban voltam, hogy a mûtõasztalon még kétszer beállt nálam a klinikai halál állapota.

– Emlékszik rá, hogy akkor mi történt önnel?

– Ugyanaz, mint odahaza. Akkor is a nagy fényességet láttam, és bár hallottam, hogy az ezt átélõk kilépnek a testükbõl és látják, mi történik velük, én nem tapasztaltam ilyesmit. Én azonnal a fényességbe zuhantam.

– Nem találkozott meghalt hozzátartozóival?

– Nem emlékszem ilyenre. Csak arra, hogy a mennyországba kerültem és az apostolok körbevettek engem.

– Azóta mennyi idõ telt el, hogy ez történt önnel?

– Kilenc év… Azóta ezen a napon, május 10-én mindig megünnepelem a második születésnapomat.

– Mennyiben változtatta meg önt ez az élmény?

– Egy kortyot sem iszom, és nagyon mérsékelten dohányzom. Egy doboz sokszor két hét alatt sem fogy el. A másik, hogy azóta néha bizonyos emberek auráját szabad szemmel képes vagyok meglátni. Olyan képességet kaptam a Jóistentõl, hogy pár barátomat súlyos betegségekbõl az energiám segítségével meg tudtam gyógyítani.

– Nem gondolt arra, hogy természetgyógyászatot tanul, és inkább gyógyítóként használja ezt az adottságát?

– Az élményem után szépen meggyógyultam, pedig mások egy forintot sem adtak volna az életemért. Újra lett munkám, lassan-lassan az Úr segedelmével talpra álltam, és tovább dolgoztam mint szobafestõ. Én már biztos, hogy nem fogok kitanulni más mesterséget. Ha beteg van a családi körben vagy a barátok, kollégák között, azokat gyógyítgatom a kezem által. De én már nem fogok tanulni. Én már csak így vagyok boldog…

Egyszerûen öltözött, hajlott hátú vidéki nénike keres fel. Jósoltatni szeretne, de még mielõtt hozzá fognék, már ki is önti a szívét. A lánya Amerikába ment férjhez, az unokák távol vannak tõle, jó, ha három-négyévenként találkozik a család.

– Milyen szerencse – mondja –, hogy a lánya pár éve karácsonyra küldött neki egy kis ajándékot, többek között egy „csudálatos harangot”, mert abban az angyalok laknak és néha muzsikálnak neki. Olyan nagyon szereti ezt a csudálatos harangot, hogy meg nem válna tõle soha.

– Ebben az angyalok laknak, kedveském. Csak nekem muzsikálnak belõle. Most is nálam van, betettem a „nejlon zacskóba”, mikor magához jöttem. A trolibuszon álltam a népek között, hát egyszer csak megszólalt a harangocskám. Megint elkezdett nekem muzsikálni, de olyan szépen, hogy a szférák zenéje sem lehet különb annál. Rögtön tudtam, hogy jelet kaptam: jó, hogy felgürcölködtem a fõvárosba.

– Julis néni, megnézhetném én is ezt a csudálatos harangocskát?

– Persze, lelkecském. Éppen azért hoztam magammal, hogy magának is megmutathassam.

Julis néni elõvette a „nejlon zacskóból” a harangot.

Aranyos, kicsi mûanyag-fém játékharang volt.

Angolul az oldalára rá is nyomtatták: Music bell. Vagyis: Zenélõ harang!!!

Tiri-tarka ruhába öltözött, „lópata cipõs”, kifestett arcú, de kopott körmû, hatvan körüli nõ ül velem szemben. A haja lángvörös, Ilinek hívják. Kielemzem a tenyerét, látom, nem volt könnyû sorsa. Túl sok férfi, még több csalódás van benne. Szóvá is teszem a dolgot, mindenre bólogat, pont így történt minden az életében, ahogy felsoroltam.

– Még mindig látom az aktivitást az életvonaladon. Ezek szerint még dolgozol. Elárulnád, hogy mivel foglalkozol?

Ili lesüti a szemét, mint a szûzlány, ha otromba megjegyzést tesznek a hajfonatára.

– Igen! Pillangó kisasszony vagyok…

Kellemes külsejû, finom, ápolt, elegáns hölgy keresett fel Gyöngyösrõl. Kesztyût visel, esernyõ van a kezében, bár hétágra süt a nap. Jó hatvanasra taksálnám ránézésbõl, ám amikor kiderül, hogy hetvennyolc éves, csak hápogok.

Állandóan „drágámnak” szólít, ami nagyon jól áll neki.

Férjnél van, gyerekei, unokái, sõt már egy dédunokája is van. Hála Istennek mindenki egészséges a családjában, mint a makk, a férj elsõ férj, már 55 éve házasok.

Sem ingatlant nem akar venni, sem autót, sem peres ügye nincs senkivel.

– Mire kíváncsi, Marika? – kérdezem tõle félve.

– Mondja, drágám! Valami szép, hosszú szenvedélyes szerelem mikor jön már az életemben?

Gazdagságot, jólétet sugárzó, húszas éveinek elején járó butácska kutyácska. Mûköröm, dauer, platinaszõke hajbodor, fekete bõrszerelés, egy kiló arany.

Õ Renáta, a budai unatkozó „szépasszony”. Béla, a férje – szegény – egészségben a nyolcvan és a halál között, ám pénztárcában még dollárban is több millió.

Renátának egyetlen kabinetkérdése van:

– És mikor döglik meg a Béla?

Feldúlt kedélyállapotban fordul hozzám egy kliensem. Negyven körüli, sikeres, férjét szeretõ üzletasszony, csinos, jó megjelenésû, jól mennek a dolgai.

Két gyerek boldog anyukája, a férjjel is alapvetõen jól megvannak, de kikapós természete néha más vizekre, a nála 10-15 évvel fiatalabb úriemberekhez evezteti.

Most éppen terhes, a kérdése is ezzel kapcsolatos.

– Négy hónappal ezelõtt akadt egy közös ügyletem egy helyes, fiatal üzletemberrel. Tudod, hogy milyen vagyok?! Mindennek ellent tudok állni, csak a kísértésnek nem. Addig-addig utazgattam vele az országban, amíg meg nem történt köztünk, aminek meg kellett történnie. Mesés éjszakákat töltöttünk el együtt, de közben haza-hazalátogattam a családomhoz is, és a férjem a nászágyunkon adott nyomatékot a hiányomnak. Eltelt pár hónap, és a lényeg, hogy négy hónapos terhes vagyok. Kendra, most mondd meg, hogy kié a baba.

(A kockázatok és mellékhatások következményérõl kérdezze meg kezelõorvosát vagy jósnõjét!?)

12.

Féltékenység

Nem csak a klienseim, a barátaim is gyakran kiöntik nekem a szívüket.

K. György barátom újságíró. Régi vágású pesti úriember, aki szereti a kiskocsmák, a budai teraszos cukrászdák és a kuplék zajos-hangulatos világát. Gyakran szervez szórakoztató esteket a Fészek Klubban a nagyérdemûnek, ahol felkérésére nem kisebb hazai sztárok lépnek fel, mint például Csongrádi Kata vagy Bach Szilvia.

De Gyuri nem csak szereti hallgatni a kuplékat, hanem õ maga több dal szövegét is írta, melyet barátnõje, T. Saci ad elõ nagy sikerrel.

Saci körülbelül húsz évvel fiatalabb, mint Gyuri. Teltkarcsú, szép bõrû, csupa mosoly és derû, amolyan szõke ciklon. A kis korkülönbség hatására az ember azt gondolná, hogy egy ilyen tehetséges, szép fiatal teremtést bizonyára rövid pórázon tart a barátja, különös tekintettel a mûvészvilág bohém gavalléraira. De a helyzet éppen fordított: Saci õrülten féltékeny.

A napokban felhívtam Gyurit, és kértem, hallgassa meg néhány ötletemet, mert szeretném kikérni a szakmai véleményét a kis könyvecskémmel kapcsolatban. Megbeszéltük a találkozót másnap délutánra egy kellemes étterembe.

Gyuri elég csapzott lelkiállapotban volt, aminek rögtön hangot is adtam.

– Mi történt, Gyurikám, csak nem vagy beteg?– érdeklõdtem.

– Kendra! Nem tudod elképzelni, hogy mennyire fáradt vagyok. Egész hétvégén kint voltam a Saci telkén, Csillebércen, ahol füvet nyírtam, mostam, fõztem, kitakarítottam a Saci papagájának a ketrecét, a kutyájának az ólját, megmetszettem a rózsáit…

– Ez igen, Gyurikám! Gondolom, a Saci ezek után a tenyerén hordoz téged.

Gyuri keservesen felkacagott.

– Még hogy a tenyerén? Állandóan a sarkamban volt, és csak dirigált.

– Ismerem én a Sacit! Talpa alatt a gyutacs. Takaros ifjú menyecske.– mondtam vicces jóindulattal.

– Takaros? Menyecske? A Saci aztán nem. Egész álló nap a kutyájával játszott. Én meg ki nem állhatom azt a dögöt. Már a harmadik pár antilopbõr cipõmet zabálta meg… Aki takaros, az a Saci mamája. Az igen…

– Na… Csak nem nézd meg a lányát, vedd el az anyját játékba akarsz kezdeni? – lepõdtem meg.

– Dehogy. A Saci anyja egy dabasi, rakottszoknyás, fekete fejkendõs nénike. Amikor Sacival már több hónapja együtt jártunk, gondoltam, meghívom az anyját magamhoz egy ebédre, mégis lássa a mama, ki udvarol a lányának.

– Nagyon szép gesztus volt tõled. Én is régimódi vagyok ebben a dologban. És mi volt a tapasztalatod a mamával?

– Nagyon jó. Rögtön rendet akart nálam rakni, ki akarta vasalni az ingeimet, megnézte a befõttjeimet és praktikus tanácsokat adott a kovászos uborka eltevésével kapcsolatban. Ezért mondtam, hogy takaros. Bár nála is volt egy kis bökkenõ… – vakarta meg az állát Gyuri.

– Igen? Micsoda?

– Hát… Nem is tudom, hogy mondjam el. Biztos ismered a Szász Endre-képeket. Van tõle a nappalimban két reprodukcióm, az egyiken egy férfi, a másikon egy nõi fej látható. A hajuk indaszerûen csavarodik, benne szarvak, órák, virágok s a többi.

– Persze, hogy ismerem õket, de hogy jön ez ide?

– Hát éppen ez az. A mama egy darabig nézegette a képeket, aztán odafordult a lányához:

– Sacikám! Ezek a Gyuri szülei?

– Nagyon szeretem a Sacit, de amit most hétvégén is mûvelt, teljesen kiborított. A rózsametszésben a tüskék össze-vissza karistolták a testem. Levettem az ingemet, erre a Saci, mint egy anyatigris odaugrott hozzám, és máris patáliázni kezdett, hogy ki karmolta össze a hátamat? Biztos a tegnapi éjszakát valami nõcskével töltöttem. Állandóan a nyomomban volt és örökösen faggatott, hogy hol jártam és kivel és mit csináltam a múlt éjjel, amit egyébként az õ elfoglaltsága miatt nem vele töltöttem, hanem egyedül.

– Hát ezt nem gondoltam volna róla. Hogy ilyen féltékeny?! – ámuldoztam.

– Ez még semmi. Pár hete gondoltam, meglepem Sacit a születésnapja alkalmából valami szép ajándékkal. Befizettem kettõnknek egy öt napos velencei utazást, legyen ez a mi utólagos nászutunk. Végtére is már nyolc éve együtt vagyunk, persze nem sülve-fõve, Sacinak is van lakása meg nekem is, és ezt elsõ perctõl megbeszéltük, hogy mindkettõnknek legyen meg a magánszférája, ahova elvonulhat. Az más kérdés, hogy persze többnyire együtt töltjük az idõnket.

Szóval izgatottan készülõdtem az útra. A megbeszélt idõben megérkeztem hozzá a bõröndjeimmel, de Saci pongyolában fogadott, kezében fakanállal, sodrófával.

– Azt hiszed, hogy elutazok veled? Azt hiszed, hogy azért, mert állandóan megcsalsz, egy pár napos velencei úttal kárpótolhaszt engem meg a lelkiismereted?– hadakozott.

– Mi ütött beléd? Megõrültél? – kérdeztem Sacit teljesen megdöbbenve.

– Ide nézz! – förmedt rám, és az orrom elõtt kirázott egy zacskó tarka nõi bugyit.

– Mi van ezzel? – kérdeztem.

– Még hogy mi van? Ez van. Bugyik, amik nem ez enyémek. Már a lakásomra is felhordod a nõcskéidet, amikor nem vagyok itthon?

– Semmi közöm ezekhez a bugyikhoz – védekeztem, de Saci hajthatatlan volt. Visszakérte a lakás kulcsát, kezembe nyomta az enyémet, és kipenderített az ajtón „soha többet nem akarlak látni! Te szégyentelen” felkiáltással.

Irtó dühös voltam, de azt mondtam magamban, hogy azért, mert õ megbolondult, nem fogom elrontani a magam kikapcsolódását, és elutaztam egyedül Velencébe.

Amikor letelt a szabadságom és visszajöttem, megyek egyenesen haza a lakásomba. Látom, hogy az ajtóm elõtt, a küszöbön kucorog valaki. Saci volt, kisírt szemekkel.

– Gyurikám! – ugrott a nyakamba. – Meg tudsz nekem bocsátani? Oktalanul vádoltalak. Azok a bugyik az unokahúgoméi voltak, aki nálam felejtette. Annyira szégyellem magam! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! – és agyon csókolgatott.

Én sem vagyok fából, megsajnáltam, és behívtam a lakásomba. Most legalább megleckéztettem a barátnõmet. Legközelebb nem csinál ilyen hülyeséget. Elkezdtem kipakolni a bõröndjeimet, és Saci, mint egy kis angyal, segített mindent a helyére meg a szennyesbe tenni. Épp ezt a mûveletet hajtotta végre legnagyobb örömömre, amikor hirtelen megtorpant a fürdõszoba ajtóban, kezében a kardigánomat forgatva.

– Gyuri! – visította csípõre tett kézzel, miközben a szeme szikrákat szórt. – Itt egy hosszú fekete nõi hajszál van a kardigánod gombjára feltekeredve. Kit szedtél fel Velencében?!

13.

Mi és a hatodik érzék

Mióta ezt a könyvet írom, egyre jobban és egyre többet keresem a választ arra, hogy miért vagyok ezen a földön, mi a feladatom és van-e valami küldetésem.

Estérõl estére próbálom summázni az életemet, mint egy könyvelõ, aki mérleget von, és egyensúlyt próbál találni a tartozik és követel oldalak között. Keresem a magam igazságát, a magam életét, és irigykedve tekintek azokra, akik már megtalálták. Néha úgy érzem, csak egy egyszerû átutazó vagyok ebben a földi létben, néha pedig nem tudok szabadulni az örökké itt fogok maradni érzésétõl. Remény kelt bennem, hogy halak jegyû vagyok, és azt tartják a reinkarnációt vallók, hogy mivel ez a zodiákus utolsó jegye – a halak emberek –, ha teljesítik spirituális küldetésüket, már nem születnek le többé erre a földre.

Meggyõzõdésem, hogy az evolúciós folyamat, melynek részben a teremtményei vagyunk, még nem ért véget. Most is zajlik egy fejlõdési átalakulás bennünk, mely az érzékszerveinket érinti. Általa az emberiség az intuíciók birodalmába lép majd. Képes lesz megérezni, ha valakit jó vagy rossz ér, és mûholdak segítsége nélkül képes lesz telepatikusan egymással kommunikálni.

Tudom, hogy milyen problémát vet föl egy esetleges marsi kommuna létrehozása a telekommunikáció jelenlegi állása szerint. Ha az anyám a Marson élne, én pedig itt, a Földön, egy évbe telne, míg a hangom eljutna az õ bolygólyára, ha felhívnám telefonon, és megkérdezném, hogy hogy van. És ugyanennyi idõt kellene várnom, hogy megjöjjön a válasz. Félelmetes még belegondolni is, hogy egyikünk talán már nem is él, miközben a hangunk elevenen terjed az ûrben.

Amirõl én beszélek, az az idõ nélküli idõben történik. Akkor és most, bár tudom, hogy a fizikusok tévednek az idõ felosztásában, mert nincs jelen. Van múlt, és van jövõ. A jelen oly rövid, oly elhanyagolható, hogy „jelentéktelen”. Ha belélegzem a jövõt, már a múltat fújom ki. Vagy nem?

De még rengeteg kérdésem van, és senki sem képes válaszolni rájuk.

Éjszaka van. Mint szinte mindig, még nem vagyok képes elaludni. Leteszem a könyvet, amit éppen olvasok, megnézem az órámat – 01:40 –, és lekattintom a villanykapcsolót.

– Ommmm… Ommmm – zümmögöm. Így próbálom álomba ringatni magamat, miközben meditálok a belsõ csendre, mely egyre nõ, átölel…

Ilyenkor belezuhanok az álom világába, és felébredésemig ott idõzök az idõ nélküli végtelen képlátomások birodalmában. Annyira szeretem ezt… Sokszor fáj a felébredés.

Talán minden felébredés egy halál?

Ugyanez történik már megint.

–  Ommmm…Ommmm…

A belsõ csend beleivódik a zsigereimbe, bebábozódom könnyû hálójába és zuhanok…

Jól ismerem az érzést, „csak” a szokásos zuhanás. Most aludnom kellene, mint mindig, ahányszor csak ez történik velem…

– Eljöttem érted – szólít meg a Hang.

– Hová viszel?

– Ahova örökké menni akartál.

Egy csarnokban állok. Római korra emlékeztet.

– Hát kérdezz!

– Bármit?

– Bármit.

– Ki vagy Te?

– A szellemed. A lelked és a tudatod.

– Te örökké élsz?

– Én nem élek. Te élsz. Én létezem.

– De örökké léteztél, vagy én teremtettelek téged?

– Minden lelked és minden tudatod Én vagyok, mióta létezel.

– Én is létezem tehát?

– Mindig léteztél. Mindig a teremtõ erejébõl táplálkoztál, mint minden ember.

– Hát van több életünk? Miért nem emlékezünk rá soha sem?

– A halálotokban háromfelé váltok. A fizikai tested, mellyel térben és idõben megnyilvánulsz, az energia körforgásában átalakul. A tudatod elhagyja a testedet, és várja, hogy egyszer majd egyesüljön a lelkeddel, mely szintén kilép a testedbõl.

– Csak a lelkünk születik újra?

– Igen.

– Mi ennek az értelme? Van ennek valami célja?

– A lelked, miután elhagyja a testedet, vár a tudatod nélkül, hogy újra megnyilvánulhasson egy új fizikai testben. A célja, amiért visszatér a földre, hogy tapasztalatokat szerezzen. Meg kell tapasztalnotok minden érzést, amire ember képes lehet.

– Van karmánk?

– Karmátok van, de ez nem a büntetést jelenti, ahogy sokan hiszitek. A karma maga a tapasztalások érzése. Csak akkor léphetsz tovább a fizikai léten, ha mindent megtapasztaltál. Ismerned kell a bûnt is és a bûnhõdést is, de nem azért, mert tudatosan büntetve vagy valamiért. Soha ne keresd az elõzõ életed bûneit.

– Mi történik, ha már nem születek meg újra, és mikor nem születek újra?

– Ha minden érzést átéltél, ha minden tapasztalatot megszereztél– amelyre egy emberi élet nagyon kevés, és ezért születsz le olyan sokszor –, egyesülsz minden lelki tapasztalásoddal és minden tudatoddal.

– Miért nem tudhatjuk ezt biztosan soha? Miért nekem mondod el ezt?

– Az életetek a fejetek fölé van írva az Univerzumban, csak tudnotok kell elolvasni.

– Mennyi idõ telik el a halálunk után, míg a lelkünk új testben újjászülethet?

– Semmi.

– Semmi?

– Ahol nincs idõ, teljesen mindegy, hogy mennyit vár a tudattalan lelked. Ha elalszol, és nincs órád, melylyel az idõt mérheted, nem tudod, hogy mennyi idõt aludtál. Egy órát, tízet vagy évtizedeket.

– És ha többé már nem születünk le a földre? Nincs semmi feladatunk?

– Amikor utolsó életed után egyesül a lelked minden tudatoddal, átjárhatsz egy darabig a jelenlegi világod és a másik világ között, hogy a lelkeket segítsd. Neked is van lelki segítõd, ez én vagyok.

– És aztán?

– Újabb feladatokat kapsz. De minden feladatodban tanulsz és tapasztalsz olyasmit, mellyel tovább fejlõdsz.

– Mi ennek az egésznek az értelme? Mi lesz belõlünk végül?

– Istenné váltok, akik képesek lesznek teremteni. Hát nem tudod, hogy az Isten bennetek lakik és a saját képmására teremtett benneteket? Ne hidd, hogy nincs elég hely az Univerzumban, ahol mindegyikõtöknek jut majd egy-egy bolygó. De addig nagyon-nagyon hosszú utat kell megtennetek, amíg oda eljuttok.

– Miért van az, hogy nem tudom a válaszokat, csak érzem?

– Mert a lelked nem képes tudással bírni, csak érezni. Hagyatkozz a megérzéseidre. A lelked másképpen emlékezik, mint a tudatod. Ezt úgy hívjátok, a Hatodik érzék. Látod, ezek vagytok Ti. Ebbõl a megfoghatatlan energiából összeállt érzõ lelkek mindannyian, akik annyi mindenre képesek vagytok. Ez minden sejtetekben benne van. Így, együtt: az Isten, Ti, Mi és a Hatodik érzék.

Tartalom

Elõszó  5

Egy különös asszony    21

Testen kívül      31

Szexis kísértethistória   37

T. Kamilla esete           45

Szellemeink      52

Szellemjárás     60

Meghökkentõ jóslatok 64

Hûtött pezsgõ   75

Amikor le akartak buktatni       81

Klinikai halál háromszor           90       

Féltékenység    101

Mi és a hatodik érzék   108